Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-07-15 / 14. szám
SÖMÁ, JISZRÓÉL! 21 Hallottam, hogy a deportálások után sok zsidó kitért a hitéből, mert ha van Isten, ezt nem engedheti. Hát nem tudom, de engem mindig éltetett a remény, mert mindig imádkoztam, és - tudom - imádkoztak a lágerekben is. Amikor Mózes azokat a kőtáblákat lehozta a Sínai-hegyről, és látta, hogy a nép bálványokat imád, fogta a táblákat, s összetörte. De végül visszatérítette a híveit. Van valami, ami köti az embert ehhez a hithez, e közösséghez. A sok ezer éves vallás, a szép hagyományok, a szenvedés... Mit mondjak? Nekem mindennél többet jelent. Amikor megalakult a zsidó állam, én is gondoltam arra, hogy: na, megpróbálom, hát kimegyek. Aztán maradtam. Megmondom őszintén, megtaláltam a számításomat itthon. Könyvkötő voltam, később átváltottam a tollszakmára, tollas zsidó, hallott ilyesmiről, hát nem igaz? Nem mentem sehova sem. Ötvenhatban is nyílt alkalom, sok ismerősöm él odakinn, de nem akartam. Pedig Izraelbe megy a mazsola, szóval a jóvététel, tudja, a németektől. De mit ér az, ha végtére magyar az ember? Sok zsidó teljesen beolvadt mára, főleg a fiatalok, akik nem tartják a vallásukat. Nálunk a lányom férje az első nem zsidó a családban, ilyen azelőtt elképzelhetetlen volt. Nekem az asszimiláció társadalmi beilleszkedést jelent, nem összeolvadást, önfeladást. Egyébként neológ vagyok, kicsit riaszt az ortodoxia. A vallási előírások ugyanazok, de a rituálé különbözik, és alapvetően más az életvitel. A házastársak együttélése, az étkezés, az ünnepek megülése az ortodoxoknál mindenféle szigorú szabályokkal terhes. Mi ebből sokat engedtünk, Nyugaton még többet talán. Én nem láttam, de mesélik, hogy Angliában a férfiak kalap nélkül mennek a zsinagógába. Uramisten! Az előcsarnokban presszó, feltálalt asztal várja a híveket. A rabbink most jött haza Amerikából, nem akartam elhinni, de mondja, hogy az egyik istentiszteleten nő imádkozott elő. Nő olvasta a heti szakaszt! Ez nálunk elképzelhetetlen, jól is néznénk ki... Most az a kérdés, ugye, miért kerültem egyházi állásba, s hogyan Szegedre? Hatvannyolcban kaptam a gondnoki állás ajánlatát, szolgálati lakással; gondoltam, a gyerekeknek Szegeden nagyobb tanulási, érvényesülési lehetőségük lesz. Kicsit tartottam a dologtól, soha nem dolgoztam még az egyháznak, de vonzott a hit, meg aztán jó pénzt ígértek. Négyezer forintot, akkor, hatvannyolcban! Négyen pályáztuk meg az állást, végül én kaptam. A kántorságba meg úgy estem bele egyenesen, mint Pilátus a krédóba. Nem volt kántorunk, meghalt tíz éve, én meg tudok énekelni, negyedszázadig tagja voltam a makói munkásdalárdának. Elmentem tanulni egy tanárnőhöz, úgyhogy azt mondják, egészen jó vagyok. Majd égyszer énekelek magának valami szép zsoltárt, de csak a zsinagógában. Negyven esztendeig dplgoztam, mindig a családért. És mi lett belőle? Két éve elvesztettem a feleségemet. Jó, ő benne volt a korban, beteg volt, mit csináljunk? Rá két hétre meg itthagyott a fiam, az egy szál fiam. Háza volt, mindene, amit akart. Harminckilenc évesen! Nem tudta kiheverni édesanyja halálát, sok gyógyszert szedett, megszakadt a szíve neki. Itt maradtam hetvennégy évesen, egymagám. Jó, itt ez a lányom, az unokák, de azért... ha egy apa elveszíti a gyerekét, azt a sebet már örökké hordja magán. Megcsináltattam a síremlékünket, kijárok a temetőbe és arra gondolok, jó lesz, ha én is odakerülök majd. Azóta szigorúbban veszem a vallásomat. Szombaton nem dohányzom, nem eszem csak kóser ételt, és csakis olajjal. Szerencse, hogy ott a hitközség, igaz, a többség nagyon öreg, de szeretnek, barátom szinte az egész egyház. Schöner főrabbi úr, aki régebben Szegeden volt, azt mondta nemrég: „Ide hallgasson, Klein úr, biszhundertcváncig... százhúsz évig éljen, mert csak addig lesz zsidó élet Szegeden, ameddig maga ott van...” Nagy a gond, mert legalább tíz férfi kell egy imaórához, ez az előírás, csak akkor lehet például elmondani a káddis imát a halottak után. Az enyimeknek meg nagy szüksége van rája... hát lesem, izgulok mindig, jaj, csak meglegyünk tízen. Eddig megvoltunk, majdnem mindig. Az az igazság, hogy nem minden megy úgy, ahogy a hit engedi. Együtt élek egy asszonnyal, aki nem zsidó. De egyedül, hetvenöt évvel, két halállal a hátam mögött... nem bírtam volna. Az elvem az, hogy össze kell egyeztetni a hitet a mindennapokkal: a Bibliával, a Tórával, a Talmuddal. A lányom például nem a hit szerint él, nem úgy neveli az unokákat, de szépen megvannak.
