Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-07-15 / 14. szám
HAZAI KÖRKÉP 21 Sömá, Jiszróél! Először hat vagy hét éve találkoztam Klein bácsival. Egy szegedi kiránduláson feleségemmel - a két körút közötti utcákon bandukolva - hirtelen a zsinagógánál találtuk magunk; kíváncsian lestünk be a kovácsoltvas kapu rácsain. Az öregúr egy pádon üldögélt, kalapját mélyen a szemébe húzva élvezte a kora tavaszi napot.- Megnéznék belülről is?- Hát... ha lehet.- Nemcsak lehet, de kell is. Na menjünk! Másfél órán át magyarázta az építés történetét, a szegedi zsidóság dicső múltját és árva jelenét, az ünnepek jelentőségét. Amikor megtudta, hogy ismerem a lányát s a vejét, visszaadta a belépti díjat, s fényes szavakkal a családjáról kezdett mesélni. Asszonyáról, aki csodával határosán tért vissza a deportálásból, fiáról, aki tehetséges kereskedő-ivadék, már saját háza van, szép jövő vár rá. Lánya elkerült ugyan Szegedről, de kéthavonta lejön az unokákkal, s ha tehetik, ők is fel-felruccannak Budapestre. De sajnos ritkán engedi a hivatás, a zsinagóga. Mert ő itt a kántor, a gondnok, a mindenes - nem szabad csak úgy elcsatangolnia. * Másodszor tavaly nyáron futottunk össze a Balaton partján. Szeme alatt mély lövészárkokat ásott a bakaidő, fényes szavai rozsdásra koptak. Dadogott, mintha torkába szorult volna a mondandó, az emlék: az élet. S egy esős délután kiszakadt belőle minden.-Tulajdonképpen örülnöm kellene, hogy még itt vagyok. Túléltem a zsidótörvényeket, átvészeltem a háromévnyi munkaszolgálatot, megúsztam a deportálást. Anyám, nővérem, bátyám, sógornőm - mind odamaradtak. Velem, úgy látszik, akart valamit az Isten, feleségem is hazatért, lett ez a szép család. Ki gondolta, hogy még ennyi fájdalom következik? Pedig olyan szépen indult. Makói vagyok, ott nőttem föl, a hagymavárosban. Harmincezer lakosa volt Makónak, ebben tekintélyesnek számított a másfélezres zsidó közösség. Nemcsak számaránya miatt, hanem amúgy is. A legtöbb kereskedő volt, felvásárolta a hagymát, eladta külföldön, szerte Európában. Gyarapodott a város, mifelénk nem volt zsidógyűlölet, megfértünk együtt. A városnak szüksége volt a zsidókra, a zsidóknak a városra, ment minden, mint a karikacsapás. Azt mondták Makóra: kis Jeruzsálem - pedig hát épp olyan messze van tőle... Vallásos közösség volt az, de a hit nem jelentett bezárkózást. Négy zsidó imaház volt, ortodox, neológ, minden, míg egyszerre csak megszűnt az egész. Negyvennégyben. Tudja, ma hány tagja van a makói hitközségnek? Huszonöt. Alaposan megpróbált minket ez a század. Negyvenkettőben behívtak munkaszolgálatra, mentünk előre, egész a Donig. A századból ketten maradtunk élve, a százöt per tízesekből. Gyalog jöttünk vissza Kijevig. Negyvennégyben leszereltek, hazajöttem, de akkor már benn voltak a németek. Nemsoká megint behívtak, átkozódtam cefetül, még nem tudtam, hogy ennek köszönhetem majd az életem. Júniusban volt egy bombázás, ötszáz géppel jöttek az angolok, én a ferencvárosi pályaudvaron éltem át. A többség fiatal gyerek volt, vezényszóra hasra feküdtek, én meg futottam, ahogy a lábam bírta. A fiúknak csaknem a fele odaveszett, nem tudták, hogy bombázáskor a lehető legtávolabb kell igyekezni a célponttól, nyilvánvaló, hogy az állomást támadják, kiabáltam is nekik, de - hiába. Ehhez képest gyerekjáték volt, amikor orosz aknatűzben lőporos hordókat cipeltünk a Kárpátok bérceire, a nyár derekán. > Jöttünk ám visszafele. Tehénhajcsár lettem, marhákat hajtottam vissza a vonalról, aztán Pestről Budára, Budáról Pestre. A hidak tele tányéraknával. Na, egyszer behajtjuk a csordát a Tatterzálba. Akkor már éreztük, hogy hamar vége lesz, a többiek kártyáztak, tervezgettek, én meg - olyan büdös volt odabenn - lementem az egyik bunkerbe, mondom, legalább jól kialszom magam. Hatalmas dörrenésre ébredek, ijedten kinézek - sehol a barakkok, sehol az egész Tatterzál. Fogtam a hátizsákomat, be a városba. A Rákóczi úton lementem egy pincébe, befogadtak, de szóltak, hogy ne jártassam a számat, mert vannak itt nyilasok is. Még aznap jöttek az oroszok, mindenkit felzavartak az udvarra, ötöshatos sorokba álltunk, indultunk a repülőtérre, kis robotra. Tudtam valamit oroszul, mentem a parancsnokhoz egy társammal, mondom: ez és ez vagyunk, zsidók, bennünket felszabadítottak, tessék elengedni, hogy megkereshessük a családunkat. Adott egy
