Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-07-15 / 14. szám
IS HAZAI KÖRKÉP nen nincs tovább. Őrzik a határt, odaátról még mindig jóval jobban. Ha az idő engedi, tisztán lehet látni az Érmellék tájait a Rézhegységgel. A másik Bihart. Az átkerült magyarok közül pedig a határban kapáló érselindieket... Selind (§ilindru) már Románia, igy húzták meg a határt. Isteni szerencsének tartják az álmosdiák, meg a szomszédos bagamériak, hogy megbicsaklott a határrajzolók ceruzája. Az amúgy egyenes határ errefelé „kiszögell” Románia irányába. így aztán ez a két község valahogy megmaradt. A politika, a nagy politika nem marja az emberséget errefelé. Nincsenek villódzások. Pedig Álmosdon is élnek emberek Oláhfaluban. Ma is így nevezik azt a községrészt, amely a görög katolikus templom körül húzódik. Ők a kisebbség. Nem vallják magukat ugyan románnak, annál inkább görög katolikusnak. Templomuk már 1850-ben felépült, nem 20. századi tehát álmosdi történelmük. Akkor meg hogyne lenne teljes a békesség? A székelyhídi utcán megállók. Keresem a községházát. Az sincs már. Elöljáróság lett belőle, mert Álmosd társközség Bagamérral, és ott, a szomszédban van a közös tanácsháza. Mi maradt? Ezen jár az eszem. Évtizedek mulasztásain. Amit a gyermek nem tud, megtanulhatja-e a felnőtt? A tradíció köt is, old is... Mindenképpen kötelez. Menekült Basta csapata A főtér Bocskai nevét viseli. Igen, igen: ezt az iskolában is tanították, az álmosdi csatát idéző hajdúszobor tövében még anyám szavalta a Talpra magyart mezítlábosan. A tanóra és a családi rege ismeretei azóta kiegészültek. 1604. október 15-én itt kemény csata volt. Első győzelem a császári csapatok ellen, a felkelő hajdúk segítségével. Hajnalban kezdődött az ütközet - és nyolc rohamot vezényelt maga Bocskai István erdélyi fejedelem (1557— 1606) „hűséges angyalainak”: a hajdúknak, míg végül a császári had, Basta tábornok csapatai menekülni kényszerültek... Az álmosdiak máig sem tágítanak attól, hogy ők bizony a hajdúk ivadékai. Ez a föld Bocskaibirtok volt, ameddig a szem ellát. De még azon túl is! Azelőtt meg - 1450-től - a Hunyadi család volt a földbirtokos. Áz is megeshetett, hogy az ifjonc Mátyás is járt itt, hiszen Debrecenben töltötte gyermekkorát. És Álmosdnak már 1400 körül felépült az első temploma. A mostani, a református. 1805-ben pedig már bővítették, majd’ ötven évvel előbb, mintsem a görög katolikus templom egyáltalán felépült! Errefelé tisztelete van Bocskai lobogójának, a zöld brokátselyemből készült, arany- és ezüsthímzésekkel díszített fecskefarkú zászlónak. Itt még tudják, hogy a hajdúk fegyvere a görbe kard, a lándzsa meg a kis kerek pajzs volt. És különben is - teszik hozzá mintegy ráadásként - tavaly Szent Istvánkor megnyílt a Bocskai-vendéglő. Éppen a református templommal szemben. Ott, persze ott, a régesrégi Hangya Szövetkezet helyén. Hát kóstolja meg az errejáró legalább az orjalevest, csigatésztával. Ez aztán igazán a hajdúétel - hangzik végül is a „nyomós” érvelés. Ennyi a történet, ennyi a történelem... Vagy mégsem? Kölcsey az Újsoron Mégsem. Egy embert is keresek, mulasztásom emberét, a költő Kölcsey Ferencet. Aki mindösszesen 48 esztendőt élt: 1790- 1838 között. Ebből pedig jó néhányat itt, Álmosdon... Az Újsoron már gyermekkoromban is feltűnt egy nagyon takaros parasztház. Óvodába - vagy ahogy itt mondják: „dedóba” - majd iskolába menet megálltam. Bámészkodtam. Mert más volt, mint a többi. Ilyesfélét nem építettek sem azelőtt, sem azóta a faluban. Nem lehetett oda bemenni, mert lakták. (Akkoriban az volt a szokás, hogy csakis ismerősök jártak egymás udvarába.) Hogy kik éltek benne, azt ma már nem tudom, de azt igen, hogy az épületet faluszerte Kölcsey-háznak hívták. Én tehát úgy nőttem fel, hogy nem jártam a Kölcsey-házban, gyermekkorom aprófalvának egyetlen eleven nevezetességében. Hiszen a Bocskai-csata legfeljebb emlékezeti nyomokban volt idézhető. A református templomról meg ki sejthette akkoriban, hogy műemlék? Azt sem tudtuk, mi fán terem a „műemlék”. Zsoltárokat énekeltünk benne, lábbal fújtattuk az orgonát. Isten háza, az Isten háza! Méghogy műemlék! De Kölcseyé?... Az igen... Megállók a 17. számú ház előtt. Hajdú-Bihar legvonzóbb, legharmonikusabb, népi klasszicista stílusban épült kúriája. Kölcsey családja már a 16. század közepétől Álmosdon élt. Nem ebben a házban. Ez 200 évvel későbbi. Ferenc gyermekkorát töltötte a kúria fehér falai között. De amikor a debreceni Református Kollégiumban diákoskodott, nyaranta itt vakációzott. Aztán huszonkét évesen - tanulmányai befejeztével - megcsömörlött a jogtól, s hazatért Sámuel öccsével együtt gazdálkodni Álmosdra. Átlépem a küszöböt. Az épület két szobájában és a szabad tűzhelyes konyhában ma emlékkiállítás vár. A 18. században épült ház alig-alig változott. Eredeti a szobák belső berendezése, még a gerendázat is. Kölcsey lakószobájában tárlat idézi az álmosdi éveket. Odébb korabeli bútorokkal berendezett dolgozószoba. Amott pedig az álmosdi csata emlékei. A nyitott kéményű konyha felidézi: mivel sütöttek, mivel főztek errefelé az 1700-as esztendőkben. A műemlék kúria helyreállítását 1968-ban fejezték be, dr. Letényi Árpád vezetésével. A kiállítást Miklós Róbert és Másíts László rendezte, szakavatottan. Kicsi, jellegzetesen „alföldi méretű” ablakokon nézhetünk a hangulatos kertre. A barna mennyezetű szobában búbos kemence. A költő íróasztalán kalamáris, lúdtoll. S felidéződik a vers, az itt született költemény néhány sora: ......Eltűnt az álom és üresen maradt / Titkos valókért lelkesedő keblem...” SZŐKE SÁNDOR
