Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-07-01 / 13. szám

IRODALMUNK KINCSESTÁRA }7

jegyet? Vagy nincs is szabadjegye? Csúnya dolog, amikor az ilyesmi kiderül egy talpig kockás, fényes cipőjű gentlemanről, aki az első osztályban ül.

De nem. Végre megtalálta a jegyet, átnyújtotta, és mialatt a kalauz vizsgálta a fényképet, azon a módon, ahogy útitársakat szoktunk megszólítani, ezt mondta elég hangosan, nem is a szomszédjának, hanem általában az egész kupénak:- Nem értem, hogy ez a marha miért nem hitte el nekem, hogy szabadjegyem van?

A goromba mondatnak kettős célja volt. Az úriember részben helyre akarta állítani vele a fülke előtt megtépett méltóságát, részint a kalauzt akarta megbüntetni a „marhá”-val.

De most a kalauzon volt a sor. Mindenki ránézett. Mit fog csinálni? Lenyeli a sértést? Mit tegyen egy szegény „közeg”? Oly veszedelmes dolog kikezdeni egy dölyfös úrral, aki valami jogcímen szabadjegyet „élvez”. Vagy elégtételt próbál szerezni magának és a hivatalának? Tesz legalább egy megjegyzést? Megemlíti, hogy ő csak a kötelességét teljesítette? Jegygyűrűje van, felnőtt férfi, bajuszában néhány ezüst szál csillog. Ahogyan kék egyenruhájának tisztaságára vigyáz, bizonyosan kényes emberi méltóságára is.

A kalauz érezhette, hogy várnak valamit tőle. Becsukta a jegyet, és mialatt visszaadta, derűsen végignézett a goromba úron. Nyugodtan, udvariasan, szinte kedvesen mondta, mint egy kitűnően iskolázott tisztviselő, aki fölvilágosítással szolgál valami hivatalos dologban:-A MÁV, kérem, nem alkalmaz marhákat. Legföljebb szállít!

Ezután barátságosan szalutált, és nyugodtan kiment a fülkéből, csöndes Hiedelemmel behúzva maga után a peron ajtaját.

A kupéban csönd volt, a szivarozó utas elvigyorodott, a két diskuráló úr szemén is látszott, hogy nagyon szeretnének nevetni. Á goromba úr karját keresztbe fonva mellén, komoran ült a sarokban. Füle lassan pirosodni kezdett a belső haragtól és szégyentől. A falhoz kenték! Úgy elveszítette a csatáját, hogy jobban nem is lehet. A kalauz legyőzte, és íme, a pofákon látja, hogy a világ helyesel hozzá. Egy darabig ült, néma gyűlölettel nézte az útitársait. Talán szeretett volna belé is kötni valamelyikbe. Aztán inkább kiment a peronra sétálni. Majd bejött, levette a hálóból a táskáját, és átköltözött köszönés nélkül egy másik fülkébe.

RAJZ: KARAKAS ANDRÁS