Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1980-06-15 / 12. szám

20 HAZAI KÖRKÉP Paul s egyik alkalommal vicce­sen megkérdezték tőlem: ha any­­nyira szeretek itt lenni, nem aka­rok-e hosszabb időt eltölteni? Rögtön kaptam az alkalmon, és a Zeneművészeti Főiskolára jöttem dolgozni.- Őrült ez az angol, hogy ide akar jönni? - kérdezték, amikor a papírjainkat intéztem. A jó kedélyű házaspár végül is 1982 augusztusában érkezett Ma­gyarországra, s azóta évről évre hosszabbítják tartózkodási enge­délyüket. Marianne nevetve idézi a múl­tat. Azt is, hogy amikor az első gyermeküket várta, s közeledett a szülés ideje, bement a követségre a hivatalos ügyeit intézni. Ott meghallották, hogy nem megy haza szülni, s megkérdezték tőle: járt-e már kórházban Magyaror­szágon, tudja-e mire vállalkozik? De Marianne teljesen elégedett volt a MÁV Kórházzal, olyannyi­ra, hogy második gyermekét is ott szüite. És élvezik az itteni időjárást! Mondják: itt láttak először igazi kék eget. Jól beszélnek már ma­gyarul, rengeteg barátot szerez­tek. Sokfelé megfordultak az or­szágban: Győrben, Fertődön, Pannonhalmán, Veszprémben, és sorolják hosszan.- Biztos, hogy nincs Európá­ban még egy olyan város, mint Budapest! - állítják. - Építészeti­leg vonzó, jó benne élni, színhá­zak, múzeumok, könyvtárak, ki­rándulási lehetőségek szinte kor­látlanul állnak az emberek ren­delkezésére.- Amit viszont nem szeretünk itt - néznek egymásra -, az a bü­rokrácia, az ügyintézés, a lehetet­len telefonhelyzet, az udvariatlan eladók sokasága. Lassan felfe­dezzük, hogy a hentesnél kapha­tó a legjobb kenyér, a péküzlet­ben pedig a legfrissebb a tej.- Ä gyerekek miatt lassan el kell döntenünk, hogy meddig maradunk még - magyarázza Marianne. - Ha rajtunk múlna, mi nem mennénk vissza, mert ott­hon érezzük itt magunkat. Renge­teget segítettek a barátaink, na­gyon szeretjük őket. Angliában ez elképzelhetetlen, ott mindenki egyedül marad a bajával. Amikor állok a Duna-parton, szemben a Ami nem tetszik:- Elhanyagoltak a mellékut­cák- A városok és a kirándulóhe­lyek sokfelé piszkosak, szeme­tesek- A nyilvános vécék kritikán aluliak-Vigyázni kell a taxisokkal, mert többszörös árat számíta­nak fel a külföldieknek, s per­sze valutában- A feketepénzváltókat alig lehet lerázni- Nehéz telefonálni- Udvariatlanok az eladók- Rettenetes a bürokrácia-A múzeumok nagy részé­ben nincs idegen nyelvű kiírás Gellért-heggyel, meg a budai Várral, mindig egyik kedves itte­ni énekesem, Zorán dala jut eszembe: „Az én városom...” PESTI GYEREK LETTEM- Mi volt a legszembetűnőbb különbség, amit Torontóból Bu­dapestre érkezve legelőször észre­vett? - kérdezem Eric Johnson műfordítót.- Az, amikor a metrón láttam, hogy a gyerekek felállnak, és át­adják a helyüket az öregeknek. - Ez Kanadában, sajnos, elképzel­hetetlen.- Azóta egy év telt el, alapo­sabban megismerhette Budapes­tet. Most hogy érzi magát?- Olyan jól, hogy itt akarok maradni - válaszolja nevetve. - A világban sokfelé éltem, de nekem ez a város a legmegfelelőbb. Az a kérdés, hogy mi a fontos az em­bernek? Ha csak a pénz, akkor maradjon Nyugaton, de ha a lel­ki élet vagy az intellektuális igény, akkor jöjjön Budapestre. Budapesti tele van színházakkal, a sokkal nagyobb Torontóban pedig csak három van. Ha nem is megyek mindennap színházba, jó az a tudat, hogy ha akarnám, megtehetném.- A könyveim között érzem a legjobban magam - folytatja Eric. - Torontóban nagyon ott­honülő voltam és zárkózott, de itt szívesen kimegyek az utcára. El­eljárok a gazdag kínálatú, színvo­nalas könyvesboltokba, a könyv­tárakba. Budapest élénk, érdekes város, szeretem a pestiek humo­rát is. Szívesen szóba elegyedek az emberekkel, amire sokszor van alkalmam, ha ügyes-bajos dolgai­mat intézem. Eddig azt hittem magamról, hogy igazi remete va­gyok, és most csodálkozva látom, milyen hatással lett rám Buda­pest.- Amerikában minden az em­berek kényelmét szolgálja. Ezt sem hiányolja a mindennapi élet­ben?- De igen. Főleg a bürokráciá­val hadakozom. Rengeteg időt vesz el az ember életéből. Aztán a város tisztaságával sem vagyok megelégedve. Meg azzal sem, hogy az emberek - amellett, hogy bizonyos esetekben sokkal udva­riasabbak, mint például Kanadá­ban - az üzletekben és a metrón, a nyílt színen képesek igen dur­ván összeveszni egymással. Ka­nadában ilyen nem történhet meg. Nem szeretem a zajos, pisz­kos, rossz levegőjű Rákóczi utat, bosszantanak a seftelő arabok s a különböző erőszakos feketepénz­­váltók, és szomorúnak találom a „lengyelpiacot”. Szegények, nagyon sajnálom őket. De azt már megtanultam, hogy Magyar­­országon, ha valaki külföldi, nem kritizálhat, csak dicsérhet, így hát nincs is több negatív észrevéte­lem.- Akkor beszéljünk arról, hogy Budapestnek melyik részét szere­ti a legjobban?- A kedvenc helyem a Margit­sziget, ott is a kápolna és a Janus Pannonius-szobor környéke, de szeretem a Gellért-hegyet is. És bármilyen meglepő, a régi zsidó­negyedet, a Wesselényi utca, a Dob utca és a Dohány utca kör­nyékét is kedvelem. Piszkos, ron­da, mindenütt mállik a vakolat, de érdekes az atmoszférája. Ne­kem ez az igazi Budapest. Amió­ta Magyarországon vagyok, na­gyon gyorsan múlik az idő, mert mindig történik valami. Budapes­ten úgy érzem magam, mintha él­nék. Ázt hiszem, „pesti gyerek” lettem. ZIKA KLÁRA

Next

/
Oldalképek
Tartalom