Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-05-15 / 10. szám
J. MÚLTUNK, TÖRTÉNELMÜNK 23 Gróf Teleki Pál miniszterelnök vatikáni látogatáson 1939-ben ködött, s ebből következően a pápai diplomácia is Bécsben székelt (az uralkodó, az államfő mellett), és a közös külügyminsztériummal tartotta a kapcsolatokat. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy amig államilag a külügyek közös ügynek számítottak, a nuncius tehát az egész Monarchia területére nyerte akkreditálását, egyházilag viszont a birodalmon belül elkülönült egymástól az osztrák területek katolikus hierarchiája a Magyar Királyság katolikus egyházától. Ez utóbbi megőrizte önállóságát, élén az esztergomi érsek-hercegprímással. Tehát a Szentszék a nunciuson keresztül - vagy akár közvetlenül - a magyar egyházzal külön érintkezett. Ebből a helyzetből következett azután az a konfliktus, ami a Szentszék és a birodalom közötti nemzetközi jogi szerződések hatályát illeti. Új típusú szerződések A Szentszék nemzetközi jogi érvényű egyezményeket, szerződéseket köthet az egyes államok kormányaival. Ezek a szerződések az újkortól váltak általánossá. A szerződések, megállapodások, bár magukban foglalhatták, foglalhatják az Egyházi Állam (Vatikán) és az adott állam kapcsolatait is, lényegüket tekintve ezek mindig az adott részegyház és az állam kormányzata közötti viszonyt szabályozzák. Ebből az is következik, hogy ilyen átfogó egyezményeket egy részegyház vezetése és az állam között a kánonjog szerint nem lehet kötni (mint pl. az 1950-ben nálunk történt), ez kizárólag a Szentszék joga. Ha ezek a megállapodások, szerződések átfogó jellegűek, kiterjednek az adott részegyház és állam kapcsolatainak alapvető szabályozására, akkor megnevezésük: konkordátum. Ha a szerződés, egyezmény részkérdésekre terjed ki, és nem átfogó jellegű, akkor elnevezése: modus vivendi. A Szentszék a konkordátumok rendszerével igyekezett rendezni az egyház helyzetét az átalakuló politikai viszonyok között, és érvényesíteni a római, központi akaratot. A Szentszék ott szokott konkordátumra törekedni, ahol másként nem érvényesíthető az egyház szabadsága és Róma érdeke. Ez főként a vegyes felekezetű országokban vált eredményes és hatékony eszközzé. A tisztán katolikus országokkal kötött konkordátumok kérdése bonyolultabb volt, mert ott maga az állam is katolikusnak vallotta magát, és mint ilyen, a saját befolyása alá akarta vonni a részegyházat, és annak „önállóságát” védte Rómával szemben. Ezért is volt vitatott kérdés a Habsburg-abszolutizmus idején kötött osztrák konkordátum (1855), amely formálisan a birodalom egészére szólt volna, de a magyar egyház nem ismerte el annak hatályát maga fölött, azaz a Magyar Királyság területén élő egyházra vonatkozóan. A kiegyezés után a konkordátumot a Monarchia felmondta. így 1867-től 1920-ig a bécsi apostoli nuncius volt a magyar egyház felé épp úgy, mint a belügyeiben teljesen független magyar állam felé a szentszéki diplomáciai képviselet. Trianon után Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után létrejött önálló és független Magyar Ki
