Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-05-01 / 9. szám

IRODALMUNK KINCSESTÁRA SS- Hiszen otthon még a mi üvegajtónk is nagyobb - állapította meg a férfi. - Sokkal nagyobb.- Nagyobb és szebb - tette hozzá az asszony.

Kanalazták fagylaltjukat. Nem szóltak semmit. Hallgattak.

Egyszerre mind a ketten azt érezték, hogy megöregedtek. Nincs többé öncsalás, káprázat, mely megszépíti a dolgokat. Minden olyan, amilyen. Ezután már csak a világtól várhatnak még valamit. Maguktól semmit. De mit adhat a világ? Legföljebb ilyen szegényes, nem is egészen tiszta üvegajtót. Az élet elmúlt.

Az asszony elővette kézitükrét. Némán szemlélte benne az arcát.

Ráncokat fedezett fel homlokán, a szeme körül, az eddig ismeretlen ráncokat. Sápadt volt és fáradt. Száját kipirosította.

A férfi, aki költő volt, kitekintett. Nézte a tengerszemet, a tengerszem jéghideg, borzongó, tintafekete vizét, melyen egyetlen vérvörös acélladik libegett.

Dühösen összemorcolta szemét, és mint mindig, amikor bosszús volt, egyetlen vigasztalására, a munkájára, a mesterségére gondolt.- Nézd - szólt az asszonyhoz. - Én alapjában utálom azokat, akiket az irodalomtörténet nyilván vak félreértésből „nagy költők”-nek nevez. Ezek többnyire hetet-havat összehordanak, jósolnak, prédikálnak, harsognak, dörögnek, mint a tenger. Olyan meddők, olyan ihatatlanok is, mint a tenger. Hidd el, a kevés több. Mennyivel több ennél a tökéletes, ha csipetnyi is. Nem »figyelsz oda?- De - bólintott az asszony, pedig egyáltalán nem figyelt oda, mert még mindig a kézitükrére z hajolt, elégedetlenül.-Tudod mit? - folytatta a férfi, aki szintén nem figyelt az aszszonyra. - Ezután én inkább kis költő akarok lenni. Nem nagy. Olyan kicsiny, mint ez a tengerszem. És olyan mély.

(1933)

RAJZOK: KARAKAS ANDRÁS