Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-01-01 / 1. szám

MÚLTUNK, TÖRTÉNELMÜNK 53 Nagy György, hódmezővásárhelyi évei­ben programjából hiányzott. Hiszen például az 1910-es évek első felé­ben a baloldali függetlenségiek, köztük Justh Gyula és Károlyi Mihály vagy a polgári radikáli­sok és a szociáldemokraták poli­tikai célkitűzései között sem ta­lálhatjuk. Ady is csak 1912-ben írta róla „Gyönyörűségem telik a Te bátorságodban. Bátor vagy, tarts ki, légy magyar kultúrás és székely. Ha ezer cinikusság ért is: ma már Veled vagyok - lelkem szüksége, óhajtása s a mai meg­­kergült elvtelen és tudatlan ma­gyar élet üzenteti velem, hogy Te ember vagy a talpadon.” Ady ugyanis korábban, főként nagy­váradi éveiben inkább a mágná­sok és püspökök hatalmát meg­testesítő agráriusokat támadta. A feudális intézmények tovább élé­sében, a nemzetiségi kérdés meg­oldatlanságában látta a bajok forrásait. A feudális maradvá­nyok ellen küzdve, az 1905-1906- os politikai válság idején a koalí­ció vezetésével kibontakozó „nemzeti ellenállást” egyszerűen „úri ribilliónak” tartotta, s még a darabontkormányt is hajlandó volt támogatni. Ady az igazi nemzeti törekvé­sek értékeit főként a koalíciós kormány bomlása idején ismerte fel. Ekkor oldódhatott meg szá­mára a Tisza-rejtély is. Amikor Tisza István négyévi falusi magá­nya után újra győztesként tért vissza a politikai életbe, Ady az új Magyarország nevében fordult vele szembe. Nagy György ekkor, ezekben az években végérvényesen a köz­társaság létrehozásáért szállt sík­ra. Ám nem pusztán a köztársa­sági államformáért, hanem a de­mokratikus szabadságjogokkal körülbástyázott, más szóval a de­mokratikus, alkotmányos állam­berendezkedésért is egyben. 1912-ben írta: „A köztársasági ál­lamforma kérdése Magyarorszá­gon nem pusztán közjogi kérdés, hanem az új társadalmi, gazdasá­gi, szociális berendezkedésnek is gyűjtőneve.” Az eredeti függet­lenségi közjogi ellenzékiségtől te­hát gazdasági-társadalmi-politi­­kai felfogásának radikalizálódá­­sával együtt jut el a köztársaság tudatos vállalásáig. A politikai szabadságjogok terén már 1910- ben az általános egyenlő titkos választójog, az egyesülési, gyüle­kezési és sajtószabadság követke­zetes híve. 1913-ban pedig társa­dalmi reformtervei között talál­hatjuk a progresszív adórendszer bevezetésének, a biztosítás kiter­jesztésének, a virilizmus eltörlé­sének, az ipar erdélyi fejlesztésé­nek, a bukovinai székelyek, a moldvai csángók hazatelepítésé­nek, a latifundiumok felszámolá­sának, majd az ezer holdon felüli birtoktestek felosztásának köve­telését. Megfogalmazta a magyar köztársaság új külpolitikai orien­tációjának szükségességét is. A Balkán-háborúk idején támogat­ta a balkáni kis népek önállóso­dási törekvéseit, 1914-ben pedig a szakítást a hármas szövetséggel. Meghatározta a haladás egyéb erőivel való viszonyát is. „Abban különbözünk a függetlenségi el­veket valló más pártoktól, hogy közjogi téren a teljes állami füg­getlenségért küzdünk, s gazdasá­gi, szociális törekvéseink radiká­lisak. Viszont a más radikális ala­kulásoktól az különböztet meg, hogy a mi radikalizmusunk min­den ízében magyar, nemzeti radi­kalizmus. A mi ideálunk több, mint egy boldog ország, mert egy boldog Magyarország.” Mi lehet az oka akkor annak, hogy a magyar progresszió tábo­rában Nagy György oly nehezen, kínkeservesen foglalta, foglalhat­ja el méltó helyét? Aligha szorul bizonyításra, hogy a politikai szabadságjogo­kat korlátozó, két világháború közötti korszak hatalmi elitje fel­edni kívánta a szocialista, de­mokratikus, valamint a köztársa­ság megalapítására irányuló moz­galmakat is. Később pedig, 1944- 45 után elsősorban a nagy sza­badságküzdelmek valóságos ve­zetői kerültek az érdeklődés hom­lokterébe. Jászi Oszkár, Szende Pál, különösen pedig Justh Gyu­la vagy Nagy György nevével rit­kán találkozhattunk. Az ’50-es évek fekete-fehér történeti tabló­ján pedig a demokratikus köztár­saságért küzdő Nagy György ne­ve eleve a sötét mezőbe került. A körülötte kialakult kínos csendet az elmúlt években jósze­rével csak a hódmezővásárhelyi megemlékezések törték meg. En­nek egyik és talán a döntő oka az ő székely dacosságában, az erdé­lyi magyarság sorsáért olyannyira aggódó s ennek hangot is adó po­litikus egyéniségében keresendő. Mert a hivatalos politika rangjá­ra emelkedett s az elmúlt évekig kíméletlenül uralkodott az a fel­fogás, amely szerint a szomszé­dos, úgynevezett szocialista or­szágokban élő kisebbségek sorsa, helyzete a szóban forgó államok belügye. S aki ezt hazánkban akár közvetve is vitatta, arra rásü­tötték a nacionalizmus bélyegét. Miközben a kivételes szorgalmú és műveltségű erdélyi értelmiség sorra-rendre veszítette és veszíti el szárnytollait. S mindezt vissza­menőleg is érvényesítették. Pedig Nagy György székely mivolta jobbára nem általános magyar nemzeti szólamokban jelentke­zett, hanem a korabeli szemmel látható jelenségekhez kapcsoló­dott. így pl. az erdélyi magyar parasztság földjeinek apadását vagy az amerikai és romániai kényszerkivándorlást a rá oly­annyira jellemző hevességgel tet­te szóvá. Ebben az összefüggés­ben és Illyés közismert megfogal­mazásával: „A nacionalista jogot sért (más népekét, önző elő­nyért); a patrióta jogot véd (vol­taképp nem is a maga népét, ha­nem az Emberét, az Emberisé­gét).” Nagy György átfogónak te­kinthető demokratikus program­jából a nemzetiségek alapkérdé­sei sem hiányozhattak. PÖLÖSKEI FERENC

Next

/
Oldalképek
Tartalom