Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-03-01 / 5. szám

IRODALMUNK KINCSESTÁRA 61 Szendrey Júlia selyemruhája és rózsaszínű üvegvázája. mellette: Petőfi Sándor dolmánya, nemzetiszínű kokárdával (A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum tulaj­dona) kállas, szép külsejű férfi lépett be, díszes papi öltönyben. Júlia a sógorral a másik szobá­ba vonult. - Te Juli, mit akarhat ez a rabbinus... - susogta Bathó. Júlia csendet intett: - Itt az ajtó­nál kihallgathatjuk. - De nem kellett nagyon fülelni, a beszéd odaát elég hangosan folyt, kivált a vége felé. A rabbinus arra kérte a költőt, mondjon a Múzeum előtt védbe­­szédet a zsidók érdekében. A köl­tő nem zárkózott el, bár maga he­lyett inkább Vasvárit ajánlaná... A rabbinus ekkor egy csomó ara­nyat tett az asztalra: a fáradozá­sért.-Tegye el ön a pénzét!... Én jutalmat soha, senkitől nem szok­tam elfogadni! Hazafias köteles­ségemet teljesítem mindenki irá­nyában, jutalom nélkül is... Fi­gyelmeztetem, Vasvárit ne meré­szelje megkísérteni, mert bizo­nyos vagyok benne, hogy ő majd más módon utasítja vissza az ala­mizsnát! A rabbi erre összeszedte a pénzt. A költő feldúlt arccal, szikrázó szemekkel lépett a másik szobába.- Miért nem kiséred ki? - kér­dezte ártatlan arccal a sógor. A költő elmondta a jelenetet. - Sze­rencséje, hogy rögtön meghu­nyászkodott, mert az ablakon dobtam volna ki aranyostul! - mondta, s a visszafojtott harag e szavaknál még sápadtabbá tette halvány arcát, egész lényén ide­ges rángatózást idézett elő. - Lásd, sógor - tette hozzá a fájda­lomtól keserű hangon -, ilyen sors jutott a szegény magyar írók­nak!. .. Pedig, barátom, csak ten­gődöm, alig tudok megélni. Anyagiakra terelődött a szó. A költő havi jövedelme ebben az időben mindent összetéve alig volt több kétszáz forintnál, s eb­ből kellett szüleit is eltartania s készülni már Júlia lebetegedésé­­re, az újszülöttre is. Az anyagiak említése után merült fel a terv, hogy a költő beáll katonának; il­letve a nemzetőrségből átlép a hadseregbe, ott a tisztek rendes fizetést kapnak. Igaz, hogy fel kell szerelniök magukat, s az is tetemes pénzt igényel. A költő el­határozta, hogy felveszi Emichtől /egy összegben a kétezer forintot, az elég lesz erre a célra.- Sándorkám - szólal meg erre Júlia mind csak nem veszed fel? Hát én miből éljek?- Ezerhatszáz forintot felve­szek, négyszázat meg itt hagyok neked. Elég lesz ennyi? Júlia megharagszik.- Én nem bánom. Tégy, amit akarsz!-Talán nehezedre esik, hogy kardot kötök? Hiszen most min­den jóravaló ember a csatatéren van.- A te dolgod! Csak azon cso­dálkozom, hogy te még csak most jöttél erre a gondolatra, mikor a haza fiatalságának színe-java harcol! A lelkes házi buzditónak ilyen szavai is voltak? Júlia meg szo­kott jelenni a népgyűléseken (de­rekán hatalmas nemzetiszínű sza­laggal, ha hitelt adhatunk Vahot­­né pletykáinak). Az ott hallott szép szólamokat ilyenkor alkal­mazta? A költő sógorára nézett. Sá­padt arca kipirult. Nagyon fájha­tott neki - magyarázza Bathó -, hogy éppen imádata tárgya az, aki olyan kevésre becsüli az ő lángoló hazaszeretetét. Villogó szemének tekintetében szembetű­­nőleg észrevehető volt a zavar, a megbántás, a mély lelki gyötre­lem kifejezése... Homlokát mély redőkbe vonta s két kezével író­asztalára könyökölve, mély gon­dolatokba merülten bámult maga elé... Hosszú csend, mialatt a költő több ízben vizsgáló tekintettel szemlélte nejét. De arra sem a fájdalmas tekintet, sem a sokat mondó csend nem volt hatással; arca változatlan maradt. A költőt végtelenül bántotta a közöny, szeméből két nagy könnycsepp csordult. Felállt az íróasztaltól, az ablak felé fordult és kendőjével úgy törölte meg pilláit. A csendet a sógor szakította meg; amolyan magyar vigaszta­lással:- Ne búsulj, Sándor, lesz ez még rosszabbul is. i

Next

/
Oldalképek
Tartalom