Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-01-01 / 1. szám
A HATÁR TÚLOLDALÁN 31 Az északkeleti gyepűövhöz tartozó Szepesség gyéren lakott vidéke a 12. század közepén, II. Géza királyunk uralkodása alatt népesült be német telepesekkel, akik a szász törvénykönyv szerint éltek és uralkodóinktól városi kiváltságot kaptak. A XXIV. szepességi város által alkotott Szász Tartomány központja 1271-től Lőcse lett. A Velence elleni háború költségeinek pótlására Zsigmond király 1412-ben tizenhat szepesi várost - Podolint, Gnézdát, Lublót, Iglót, Leibicet, Durandot, Ruszkint, Bélát, Ménhárdot, Szepesszombatot, Strázsát, Matheócot, Felkát, Poprádot, Olaszit és Váralját - elzálogosított II. Ulászló lengyel királynak. A városok továbbra is megőrizték önkormányzatukat, és csak 1772-ben, Lengyelország első felosztásakor kerültek vissza a Magyar Királysághoz. A Szepességet az 1920. évi trianoni békeszerződés Csehszlovákiához csatolta. Német lakosságát 1945 után nagyrészt kitelepítették. „A BOLOND ÉLET CSAK ROHANJON..." Az elmúlt hónapok zajos politikai vitái után - de még a forradalmi változások heves lüktetésű napjai előtt - némi gyanakvással léptük át a csehszlovák határt. Joggal tarthattunk attól, hogy ahol a hatalom kapaszkodik még az idő küllőibe, ott túlbuzgó vámőrre, katonára és egyéb kellemetlenkedő hivatalos emberre is számíthat az utazó. Pedig hát nem politizálni, tüntetni, bujtani mentünk, csak éppen meglátogatni, szóban-kepben megörökíteni közös történelmünk hírneves színhelyeit. Őszintén szólva tartottunk azoktól, akiket konok szemhunyásra tanított a fondorlat. Aztán elkezdtünk csodálkozni, és ez teljes három napig tartott. Jókora gömöri, szepességi és sárosi kőrútunk során mindvégig csak mosolygós, segítőkész, barátságos emberekkel találkoztunk, akik mindent gondosan elmagyaráztak, megmutattak, sőt még olyan kedves gesztus is akadt, hogy két motorkerékpáros fiatalember több kilométeres kerülőt tett a kedvünkért, hogy elvezessen bennünket a keresett kisvárosba. Az igazsághoz tartozik, hogy nem tapasztaltunk mást a „hivatalos” emberek részéről sem. És meg ne feledkezzünk arról sem, hogy néhány kivételtől eltekintve, nem magyarokkal hozott öszsze a jósors. Hisszük tehát - mint néhányan el is mondották -, hogy nem az emberekben fészkel a viszály, és a bejárt vidék szlovák és rutén népe már jó ideje nekünk szurkol, és ebben néhány nagyhangú vezető sem tudta megrendíteni. A föld népe pontosan látta, hogy egyre nagyobb szakadék tátong a propaganda kiszínezett eredményei és a valóság között. Csak hát a dolgok, sorsok intézői nagyon sokan vélekedtek úgy errefelé, mint Krúdy „ködlovagjai”, hogy „a bolond élet csak rohanjon, mások országutain...” „SÜVÖLTA SZÉL KÉSMÁRK FELETT..." Poprádon nem sok minden marasztja a látogatót. E sorok íróját inkább taszítja a kép, amely a húsz esztendővel ezelőttinél jóval vigasztalanabb. A közel hétszáz méter magasan fekvő történelmi városkából keveset hagyott az idők vihara és a sztálinista megalománia. A Tátra-vidék központjának mondott, ma közel 30 ezer lakosú járási székhely, amelynek újabban már repülőtere is van, szürke, lepusztult óvárosával, szegényes üzleteivel és egymás hegyére-hátára épített blokkházaival, nem éppen idegenforgalmi attrakció. Ellenben Poprádot északkeleti irányban elhagyva, kezdődik a Krúdy által annyi színnel, hangulattal megörökített regényes kisvárosok világa-Az első rokonszenvesebb hely az immár Poprád elővárosává nyilvánított aprócska Szepeszszombat, amelynek középkori eredetű házakkal körbevett főterét most kezdik - láthatóan a teljes pusztulás előtti huszonnegye-A toporci Gorgeykastély, amikor még a család lakta