Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-03-01 / 5. szám
36 MÚLTUNK, TÖRTÉNELMÜNK Csortos és Jávor legyintett. Bajor Gizi mosolygott Egy pesti autogramgyűjtő emlékei A kockás fedelű füzet takarólapját megviselte az idő, oldalain szamárfülek vannak. A sok kis papírlap, ami az oldalakra van ragasztva, itt-ott megsárgult. Fedelén egyenletes betűkkel rábiggyesztve: autogramok. Hűen elkísért hosszú emigránsutamon, meghatódottan lapozgatom montreali lakásomban. És ahogy nézegetem a sok aláírást, felelevenednek előttem egy pesti autogramgyűjtő kislány emlékei, aki én voltam. Réges-régi emlékek a negyvenes évek elejéről. Nekem az autogramgyűjtés valóságos „életforma” volt. Először is: nagyon kellett szeretni a színházat, az operát. Sokat járni előadásokra. Tanulmányozni a plakátokat, ismerni az összes szereplőt, még a legjelentéktelenebbeket is. Bújni a Színházi Életet, majd a Éilm-Színház-Irodalom című hetilapot - sokszor tanulás helyett. Szóval, az autogramgyűjtés bizonyos kutatómunkával jár. Elfoglalta az ember szabad idejét, gondolatait, nappalait, estéit, nyaralását. Sohasem lehetett nyugodni. Mindég kellett, hogy az embernél legyen notesz, ceruza. Mert ki tudja, honnan, mikor bukkan elő egy autogramalany? A megfelelő lélektani pillanatban Egy lelkes autogramgyűjtőnek persze nemcsak a színház főbejáratát, hanem főképpen a művészbejáró hollétét illett ismernie. Ezt nevezték kiskapunak. Ott kellett tehát lődörögni, lehetőleg előadás előtt vagy után, s elkapni a sztárokat. Néha délelőtt, próbák idején is szerencséje lehetett az embernek. Agresszívnak is szükségeltetett lenni, mert olykor a művész csak az elsőknek adott aláírást, aztán megunta a dolgot. A kiskapuk között a Nemzeti Színház színészbejárója a legemlékezetesebb a Blaha Lujza téren. Előtte volt a kispad, ahol szép délelőttökön sütkéreztek a színészek. Ott olyan érdekes dolgokat lehetett olykor látni, amint például Klemperer Ottó, a híres karmester éppen megfricskázta Bajor Gizi orrát. Persze ilyenkor nem illett őket zavarni. Tudni, érezni kellett a megfelelő lélektani pillanatot, amikor a sztár diszponált. Sok autogram tanúskodik arról, hogy nem hiába lebzseltem a Nemzeti kispadja körül. Gobbi Hilda, Major Tamás, Lehotay Árpád, Tőkés Anna, Uray Tivadar, Gőzön Gyula, Rajnai Gábor, Berky Lili, Vizváry Mariska, Pethes Sándor, Ungvári László, Szörényi Éva, Cs. Aczél Ilona, a híres gárdából mind-mind ott pihengettek a kispadon, és mind aláírták a nevüket. Léteztek jó és rossz kispadok. Az Operaház szigorú, boltíves, szeles művészbejárójára félelemkeltő helyként emlékszem. Nem is álltak meg szívesen az énekesek autogramadásra, csak nagyon ritkán. Azért mégiscsak sikerült leszólítanom egyikét-másikát, például megszereztem Székely Mihály aláírását. Udvardy Tibor, dr. Palló Imre, Orosz Júlia, Osváth Júlia, Jámbor László, Halmos János is mindig nagyon kedvesek voltak. A Vígszínház kiskapuja sem tűnt túl barátságos helynek. Valahogy mégiscsak szerencsés lehettem, többek aláírása tanúskodik erről a neves társulatból: itt látom a füzetben Ajtay Andor, Mezey Mária, Tolnay Klári, a nagy Somlay Artúr, Bulla Elma, Ladomerszky Margit, Dayka Margit, Somló István és Ráday Imre jellegzetes kézjegyét. Az Operettszínház kiskapujánál, az épület oldalán, a szűk kis Mozsár utcában mindig rengeteg ember tolongott előadás előtt. Vártuk az aranyos Latabárokat, Sárdy Jánost, Csikós Rózsit, Kiss Manyit, Bilicsy Tivadart, Feleky Kamillt, Fejes Terit, Gombaszögi Ellát - és Honthyt! A csodálatos primadonna nemsokára meg is jelent. Kocsija odasuhant a bejáró elé, kiszállt belőle Honthy Hanna és - usgyi, beszaladt a művészbejárón. Mire felocsúdtunk, már eltűnt. Na, majd máskor - gondoltuk, sohasem adtuk fel a reményt... A Nemzeti Színház Kamaraszínháza akkor az Andrássy úton működött. Ott is sokat ólálkodtam. Az aranyos Mészáros Ági, megérkezvén a „Tacskó” előadására, alá is írta a nevét, de megjegyezte: „Kislány, nem kéne neked inkább otthon tanulnod?” Igaza volt! Az autogramgyűjtő aranyszabálya: ne engedd feltartani magad a művészbejárónál! Szenvtelen arccal beperdültem tehát a kiskapun, a portás talán utánam is szólt. Én azonban oda se hederítettem - és rajta fel a kacskaringós lépcsőkön! Fel az emeletre, a bűvös világba, ahol a nagy színészek és színésznők sok-sok lámpával megvilágított öltözőasz-
