Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-03-01 / 5. szám

A HATÁR TÚLOLDALÁN 31 Elmagyarosodás és viszont Gondolom, így magyarosodtak el a török elől a Paláé mocsárba menekülő andrijasevci horvátok is: szeretettel fogadták be őket. S ha furcsán, sőt talán hihetetlenül hangzik is, mégsem rege, hanem realitás: az efféle asszimiláció napjainkban sem ritka. Tröszt Sándor mondta el - ő pedig iga­zán tudhatja, hiszen 18 esztendőn át volt a Horvátországi Magya­rok Szövetségének a titkára hogy a színmagyar vagy kis híján színmagyar településekre beköl­tözők többnyire elmagyarosod­­nak. Az újsütetű csúzaiakra, ko­pácsiakra, várdaróciakra vagy vörösmartiakra „ráragad” a ma­gyar szó, különösen a gyerme­kekre. Persze az olyan helyeken, mint például Pélmonostor, ahol a szerbhorvátok és a németek vol­tak és vannak túlsúlyban, a ma­gyarok sajátítják el a honos nyel­vet vagy nyelveket, elsősorban a férfiak, akik a munkahelyükön, valamint a gyermekek, akik az is­kolában tanulják meg és használ­ják az úgynevezett környezetnyel­vet. A vegyes nemzetiségű falvak lakossága pedig - akárcsak ná­lunk - az évszázados együttélés eredményeként már nemzedékek óta két-, illetve háromnyelvű. Hogy mindez így igaz, aho­gyan hallottam, meggyőztek saját tapasztalataim is. Pélmonostor határában ugyan többnyelvű táb­la hirdette a helység nevét, a vá­ros mégis Beli Manastirnak bizo­nyult, hiszen tíz megkérdezett kö­zül kilenc csak szerbhorvát nyel­ven értette meg faggatózásomat, és igazított útba az iskola felé. Kórógyon viszont kérdezhettem bárkitől bármit, fogadta és viszo­nozta - és de szépen viszonozta! - a magyar szót. Már ekkor, a községbe érkeztemkor, hitelesnek fogadtam el mindazt, amit előző­leg itt-ott összeszedtem; hogy tudniillik Kórógyon zárt, kara­kán református ősközösség él, amelyben elevenen munkál a ma­gyarságtudat; hogy innen nem vándorol el a fiatalság, még disz­kózni sem járnak be a városba a gyerekek, ellenben van a falunak három népi tánccsoportja; hogy a meg- és összetartó erő elsősor­ban a föld, a kiváló termőtalaj, a városba ingázás nem fizetődik ki, s aki mégis bejárna dolgozni Eszékre vagy Vinkovcibe, házat akkor is odahaza, Kórógyon épít, nem a városban. A nyelv és a boldogulás Az iskolában, a pedagógusok­kal és a tanulókkal folytatott be­szélgetés közben derült ki csak, hogy információimnak egy része - bizony, csak rege. A nyolcszáz lelkes falu tágas, szép iskolájá­ban nyolc pedagógus kevesebb mint nyolcvan gyermeket nevel, akadnak hat-hét fős osztályok, de a maximális létszám sem több ti­zenháromnál.- Egyre kevesebb a gyerek! - panaszkodik Surján Imre igazga­tó.- Az egész falu elöregedett - teszi hozzá Lebár Lajos. - Ha vé­gigmegyek az utcán, legalább fél­száz házban csakis öregek élnek. S amikor az okokat firtatom, együtt mondják:- Megint „divat” az egykézés, a fiatalság pedig elköltözik, be­vándorlás pedig nincs. Ami azért nem egészen igaz, hiszen Lebár Lajos negyvenévnyi tanítói szolgálat után nyugdíjba megy, helyére pedig unokája lép majd. De az általánosabb mégis az elvándorlás. Erre a fölkészülés már a gyermekkorban megkezdő­dik. Az iskola előtt áll meg na­ponta az a busz, amelyik vagy huszonöt-harminc tanulót visz a szentlászlói szerbhorvát nyelvű ál­talános iskolába. A középiskolá-A horvátországi magyarok letelepedé­sét és lélekszámát mutató térkép a vörösmarti helytörténeti múzeumból sok pedig mind-mind, kivétel nél­kül valamennyien Eszékre járnak be, és valószínűleg nem csak azért, mert ez a város közelebb esik Kórógyhoz, mint Pélmonos­tor, ahol a középiskolai központ­ban magyar tagozat is működik. Persze, a közelség is számít. Ezt hangsúlyozza a hetedikes Döme Dezső Lídia, aki óvónő szeretne lenni, de rögtön hozzáte­szi, hogy célszerűbb horvátul ta­nulni tovább. Az indok:- A szüléink városban dolgoz­nak, és a munkahelyükön csak a horvát nyelven boldogulnak. Testvére, Orsolya orvos szeret­ne lenni, s szerinte az egyetemen látja majd a hasznát, ha a közép­iskolában már alaposan elsajátít­ja és gyakorolja a szerbhorvát nyelvet. Hasonlóképpen érvel Ambrus Anna Mária nyolcadi­kos, aki varrónőnek és Szinovics Olivér, aki kereskedőnek készül:- Á városban (gondolom, Eszé­ken), ahol majd dolgozni fogunk, kevés magyar él, és nekünk a ve­vőinket meg kell értenünk! A hetedikesek egyébként tizen­hármán vannak, a nyolcadikosok csupán heten. Amikor Lebár La­jos elkezdte a tanítóskodást, a hatosztályos iskolába összesen 136 tanuló járt, majd kétszer any­­nyi, mint napjainkban.- És e rengeteg gyerekre össze­sen ketten voltunk: a feleségem és én - mondja, s nevet, mert hi­szen valóban nevetséges: akkori­ban csaknem hetven nebuló ju­tott egy-egy kórógy'i nevelőre, ma meg alig tíz. Beszélnek az emlék fák Van ebben megint jó is, rossz is. Mint ahogyan abban is van valami jó, hogy a temetőből a kopjafákat - itt inkább emlékfá­nak nevezik őket - lassan-lassan kiszorítják a márványkőből fara­gott síremlékek. Igaz, akadnak köztük hivalkodóak, szerénytele­nek, túlontúl terpeszkedőek, de azt azért sejtetik, hogy a ma élők - akik közül jó néhányan már előre felállíttatták önnön emlék­művüket, üresen hagyván a má­sodik évszámot - jobb módúak, mint voltak eleik, kiknek csupán fejfára telt, de abból sem a leg-

Next

/
Oldalképek
Tartalom