Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-03-01 / 5. szám

22 HAZAI KÖRKÉP Emléktárgyak vallomásai A tárgyak, amelyekkel körülve­szi magát egy ember, nagyon is jellemzik tulajdonosát. Petőfit is. Csakhogy mi maradt? S hol talál­hatók? „MIÉRT SÍRSZ, PETŐFI?" Az út, a nyomozás a Károlyi­palotába vezet. 1957 óta itt mű­ködik a Petőfi Irodalmi Múzeum. Legutóbb hat esztendeje jártam a palotában. Jól emlékszem „Petőfi és kora 1823-1849” című állandó kiállításukra. A termekben - ak­kor éppen hat hajdani grófi sza­lonban - órákig tűnődtem a köl­tőt idéző roppant gazdagság lát­tán. Most, 1990 elején felfrissí­tem az amúgy is alig kopott hat­­esztendős emlékeket. A Belváros szívében a tüdőm kopik az ólomgőztől. A Károlyi Mihály utcában autók százai zsú­folódnak. „Nem Petőfi, te ezt nem viselted volna el...” - mo­tyogok magamban, amíg fel nem tűnik az U alakú, egyemeletes, klasszicista stílusban épült több mint kétszáz esztendős palota. 1990 kora tavaszának bágyadt napfényében a palota Ferenczy István utcai oldalán a falon feke­te spray-felirat: „Miért sírsz, Pe­tőfi?” A 20. század végének váro­si népköltészete ez a graffito... Belépek a palotába. Szombat délelőtt van. Mégis kong. Látoga­tó egyetlen egy sem. Pedig ezen a napon ingyenes, nem kell belépőt váltani. Az épület most is lenyű­göző: az egyszerű, klasszicista, középtengelyes főhomlokzat, mö­götte a dór oszlopokkal három­hajóssá tagolt, nyugodt arányú főlépcső. Szemben, éppen közé­pen a hatalmas fekete dagerrotí­­pián: Petőfi Sándor. Az egyetlen hiteles arcképfotó. Igencsak ko­mor-komoly ez a fiatalember. Balján Arany János, jobbján pe­dig Madách Imre portréja. Lent, a földön kétméteres bronzszobor, Ferenczy Béni Petőfije, 1957-ből. Soványan, kigombolt inggel-dol­mánnyal. S persze, az elmaradha­tatlan karddal... PORTRÉK ÉS RAJZOK Vádak, vélekedések és a valóság. Petőfi Sándor tárgyai sok-sok felszínes Ítéletet cáfol­nak. Mélyen szeretett és hűsége­sen: szerelmeit, szüleit, családját, barátait. Komoly, korán érett fér­fiú. Hálás természetű. Jószívű és művelt. Magafaragta ember. Lá­tóhatárát tudatosan bővítő. Élet­feladataira megfontoltan készülő. Munkaszerető és munkabíró. Egyelőre csupán ennyit. Nézzük sorjában... Mit mutatnak a portrék? Ben­czúr Gyula festményén konok és elszánt. Kemény tekintet. Nyílt szemek. Orlai Petrich Soma per­sze jóval elfogultabban látja. Hi­szen jó barát, szívbéli - mindvé­gig. (Az utolsó napokban a költő rábízta emléktárgyait és kézirata­it.) Ez az olajportré érthetően kis­sé érzelmes. Modellje bánatosan mereng utazóládáján... Ez az utazóláda - három igencsak erős vaspánttal erősítve - most már csak tárgy. Nagy fedele felnyitva, üresen tátong a múzeumban. Va­jon hány ezer kilométert tehetett meg a honi utazások során, együtt a költővel? Aztán a leghi­telesebb ábrázolás. Az 1847-ben készült dagerrotípia. Komoly, el­gondolkodó férfi. Semmi öntet-Orlai Petrich Soma, a jó barát ilyennek Az egyetlen hiteles képmás a fényké- látta a költőt, aki még az elmaradha- Benczúr Gyula olajképén: tárgyilagos, pezés ősidején: a dagerrotípia tatlan utazóládán ülve is verset írt realista az ábrázolás

Next

/
Oldalképek
Tartalom