Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-12-15 / 23-24. szám
A HATÁR TÚLOLDALÁN 55 A „rövidáru-termelő" író Mostonga-parti kertjében a szerző felvétele megtartották a földjüket, s idehaza, a hétvégeken traktoron ülve vagy kapálva látni őket viszont. * Én is „kétlaki” vagyok, a magam módján, persze. Nemrégiben járt itt egy barátom, vagy ötven éve együtt dolgoztunk egy zombori napilapnál, az Új Híreknél. Ő a háború befejezte után Pestre költözött, a Magyar Nemzet főmunkatársaként ment nyugdíjba. Hosszú ideje nem találkoztunk, eleinte hát csak néztük egymást, és visszapillantottunk egymás dolgaira. Néki is beszéltem erről, a vajdasági magyar írók furcsa „kétlakiságáról”. Ez az, amiben mi a magyarországi író barátainktól leginkább különbözünk. A mi könyveinket ugyanis lefordítják szerbre, horvátra, ruszinra. Igen, ruszinra vagy ruténre is. Keresztúron tizenötezer lélek él mindössze, és az ottani ruténok fordíttatták le egyik novelláskötetemet a saját nyelvükre. A koszovói albánok pedig egyik regényemet, az Anna búcsúját fordíttatták le, pedig nem is magyar eredetiben, hanem szerb fordításban ismerték meg. De Koszovó messze van innen, s mi a Vajdaságban élünk. Ez a mi közvetlen irodalmi környezetünk. Ez telepes vidék. Mária Terézia küldött ide embereket Németországból, Ausztriából, Elzászból, ezen a tájon tehát sokféle nép él együtt: a német, a szerb, a zsidó, a ruszin, a horvát, a román, a magyar. Es ezért kétlaki - vagy ha úgy tetszik - kettős természetű az itteni, úgynevezett nemzetiségi irodalom: a vajdasági író nem csak a nemzeti nyelv szolgálatában áll, hanem a velünk együtt élő sokféle náció barátságát is ápolni igyekszik. És ez a sokféle nép valóban békességben élt abban a régi-régi letűnt világban. Türelmetlenséget, kilengéseket csak a későbbi háborúk és forradalmak hoztak. * De a viszályok, azt hiszem, múlok, a barátság pedig mély, kitéphetetlen gyökereket eresztett. Éz az írókra is vonatkozik. Ahogyan néhányat a könyveim közül szerbre fordítottak, úgy fordítottam én vagy félszáz kötetet szerbről magyarra. És kialakultak másféle érintkezési formák is. A szomszéd község, Sztapár, szintén otthont ad néhány írónak. így szokássá lett, hogy minden évben rendezünk egy-egy közös irodalmi estet. Hol mi, magyarok megyünk át Sztapárra, hol mi hívjuk meg ottani szerb írótársainkat. Azzal, persze, nem dicsekedhetünk, hogy óriási közönségünk van. Egy dolgos, szorgalmas faluban ki az ördögöt érdekelne az irodalom?! De néhány tanító, tanár vagy más értelmiségi azért akad. Főleg azonban egymásnak csináljuk ezeket az irodalmi esteket. Es mivel egymásnak csináljuk - írástudó az írástudónak -, alaposan készülünk is rájuk. A műfaj: kötetlen. Én magam, nagyon frivol szóval élve, rövidáru-termelő vagyok. Mindent írok: novellát, verset, hírfejet, hiszen a szakmába vágó műfaj ez is. Majd’ minden vajdasági lapnak a munkatársa vagyok, a rádiónak is, hosszú évtizedek óta, mióta csak magyar műsort sugároz. Jelent meg regényem, vers- és novelláskötetem. Nemrég egy kisregényemért kaptam Híd-díjat, ez a mi „céhünkben” a legrangosabb kitüntetés. * Jól tudom, hogy az én műsorom már nem nagyon hosszú. Elmúltam nyolcvanesztendős. De azért dolgozom. Nemsokára megjelenik egy regényem, Gogoland a címe. Nem most írtam, de annak idején nem jelenhetett meg. Egy bohóc a hőse, és a világ átalakulásáról beszél. Ebben az alakuló világban egyetlen örömöm, vigasztalásom és menedékem: a munka. Lányom messze, Budapesten él, a testvérem Zomborban, a feleségem meghalt, egy éve elment Fehér Ferenc írótársam is. Egyedül maradtam. És nem azért érzem nagyon egyedül magam, mert Doroszlón élek. A városban, abban az emberi sokadalomban is a magány venne körül. Amiben bízom, az a jövő. Én ugyanis hiszek az európai egyesült államok jövőjében. És hiszek abban, hogy ebben az egyesült Európában minden nép, nemzet, nemzetiség megtalálja majd az otthonát. Persze, lehet, hogy ez csak álom. De néha éppen az álmok éltetik az embert. Feljegyezte: GARAMI LÁSZLÓ * A Magyar Művészetért Alapítvány kuratóriuma a határon túli magyar művészet díját az idén megosztva Herceg Jánosnak és Gombos Gyulának (Amerikai Egyesült Államok) adományozta.
