Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-10-01 / 19. szám

a határ túloldalán 47 „KÓBOR VÁSÁROSOK HADI ÚJJÁ" A feketetói vásár Feketetó - románul Negreni - még a legrészletesebb Erdély-útikönyvekben sem szerepel. Pedig a Királyhágó után ez az első falu: itt kezdődik Erdély. És minden esztendő októberének első hétvégéjén itt tartják meg a nevezetes feketetói vásárt, amely évszázados hagyományokat örökít a mai nemzedékekre. Több mint húsz esztendeje, 1969-ben hallottam először a fe­ketetói vásárról. Érettségiző diák­ként bebarangoltam az erdélyi Ady-emlékhelyeket, így a költő Isten háta mögötti szülőfalujába, Érmindszentre is elzarándokol­tam. Ott akkoriban sem villany, sem aszfaltozott út nem volt. A szülőházban berendezett kis em­lékmúzeumban, az egyik vitrin­ben, rojtos szélű, megkopott, fe­kete kendő feküdt, alatta a követ­kező felirattal: „Csinszka jegy­kendője, amelyet Ady a feketetói vásáron vett.” (Nemrégiben újra ellátogattam Érmindszentre: a jegykendő megvan, ám a magya­rázó felirat valahogy eltűnt.) Kecskekoponyák a házakon Feketetó Erdély kapuja. Az el­ső falu, ütött-kopott, kékre me­szelt házaival, ha leereszkedünk a Királyhágó vadregényes szer­­pentinútján. A következő, szintén románok lakta település már Csúcsa, a legendás hírű Boncza- Ady kastéllyal, amely napjaink­ban Octavian Goga Émlékmúze­um. Érzékletes, eleven leírást ha­gyott ránk az első világháború idején is megtartott feketetói vá­sárról Bölöni György. „Az igazi Ady” című könyvében így emlé­kezik 1915 júliusára: „Forró volt a nyár. A vár alatt a Sebes-Körös rohanó, hideg vi­zében fürdéseket rendeztünk... A szomszéd faluban, Feketetón nagy vásár volt: átmentünk vásár­fiát venni. Péter, a hetes, a kis szekérbe befogta a két szamarat. Ady hajtott, így haladtunk a vá­sárra igyekvők közt Feketetó felé. Különösen elmaradt román falu v.olt. A házak szalmafedelének ormára kecskekoponyákat tűztek pogány jelekként, babonás védel­­mül a rontó szellemek ellen. Ban­di érdeklődve nézett szét a sokfé­le tarka vásáros nép közt. Igazi szívügye a magyar paraszt volt. Velük jóízűen elbeszélgetett, ész­járásukat figyelte, nyelvüket ku­tatta: tanult tőlük. A román pa­raszt, bár alacsony sorsa egyfor­mán bántotta, idegen volt számá­ra... A kedves csacsifogattal vi­dáman, örökké évődve szekerez­­tünk. Nagy élmény volt, amikor az országúton poroszkáló, hímes ingvállú, csikós katrincás asszo­nyokkal és rokkanó öreg román parasztokkal szóba ereszkedtünk. Összebarátkoztunk az országúton lépegető román asszonyokkal, akik ölükben macskát vittek, hogy házuk egerésző kincsét el­adják a közeli falukba telepített, Trieszt környékbeli olasz mene­külteknek, akik kedvelték a macskapecsenyét. Egyszerre Ban­di idegesen ránk szólt franciául, hogy vessünk véget a beszélgetés­nek: a csúcsai vár ura volt most, tekintélyét féltette. De a valóság­ban is félt az országúton, kóbor vásárosok hadi útján.” A költőtárs és jó barát Babits Mihály is valószínűleg járt a fe­ketetói vásárban századunk ele­jén, erdélyi, fogarasi tanárévei idején. „Vásár” című versében ilyen pillanatfelvételt ad a vásári sokadalomról: „Sötét örménnyel alkud az oláh, szekérre szórva hosszú szőrű szűre; kis kutya béfut a szekér alá s gyáván vonít a tarka népsűrűre..." (Babits versét kihagyták az 1945 utáni kiadásokból, még a kritikaiból is, azzal a megjegyzés­sel, hogy „sérthetné a szomszéd

Next

/
Oldalképek
Tartalom