Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-09-15 / 18. szám
EGY ÉVFORDULÓ ÁRNYJÁTÉKAI 61 A második bécsi döntés aláírói. Jobbról az első Csáky magyar, a harmadik Ciano olasz és az ötödik Ribbentropp német külügyminiszter REPRODUKCIÓ; CSIGÓ LÁSZLÓ tek. Ezen az sem változtatott, hogy az augusztus 16-án kezdett Turnu Severin-i tárgyalások megrekedtek, és a román fél, német sugallatra döntőbírósági eljárást kért. Jóllehet a müncheni tárgyalófelek időközben háborúba keveredtek egymással, de magát a megállapodást formálisan soha nem helyezték hatályon kívül, így a még semleges Magyarország jogilag elfogadhatta a müncheni szellemben összehívott nemzetközi döntőbíróság illetékességét. A német és olasz külügyminiszter által hozott határozatot ezúttal is a bécsi Belvedere palotában írták alá, 1940. augusztus 30-án, amelynek értelmében mintegy 43 ezer km2 észak-erdélyi területet csatoltak Magyarországhoz. A terület 2,5 millió lakosából közel egymillió volt román nemzetiségű. Hasonlóan nagyszámú magyar maradt a dél-erdélyi, Romániának ítélt országrészben. A „salamoni” ítélet érthető módon egyik vitázó felet sem elégíthette ki, sőt csak a két ország és a két nemzet viszonyának további romlását segítette elő. Teleki miniszterelnök súlyos aggályokkal és lelkiismeret-furdalásokkal fogadta a döntést, de az országos lelkesedés közepette fel sem merülhetett az elutasítása. Horthy kormányzó és miniszterelnöke az ország legnépszerűbb személyiségei voltak ezekben a napokban, hiszen megvalósították a „magyar feltámadást”, amit már negyedszázada ígért a rendszer a nemzetnek. Észak-Erdély birtokbavétele szeptember végére megtörtént, amelynek során a magyar kormány hibát hibára halmozott. Mindenekelőtt azzal, hogy a területet és az országrész szellemét nem ismerő, anyaországi tisztviselőkkel kívánták újraindítani az erdélyi magyar közigazgatást. * Erdély hovatartozásának kérdése a háború során több ízben képezte látszólagos vita tárgyát a szövetséges hatalmak körében, de bizonyosra vehető, hogy egyetlen percig sem merült fel komolyan Magyarországhoz csatolásának lehetősége. Még arra az esetre sem, ha netán hazánk megelőzi Romániát a kiugrásban, hiszen Magyarország nem kapott komoly ajánlatot e tekintetben. Helytelen tehát utólag az idős kormányzót hibáztatni az 1944. október 15-i kiugrás sikertelenségéért, amikor a magyar átállásnak nem volt semmilyen alternatívája. Az erdélyi kérdés megnyugtató rendezésére azóta sem került sor. Egy azonban bizonyosnak látszik: korunkban kizárólag az egyéni és közösségi identitás korlátozásmentes gyakorlása biztosíthatja az Erdélyben élő nem román nemzetiségű népesség jogait, és vezethet el a két ország közötti valóságos megbékéléshez. Jelenleg ettől még messze vagyunk, az öt évtizeddel ezelőtti események árnyjátékai még kísértenek. PUSZTASZERI LÁSZLÓ
