Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-01-15 / 2. szám

48 A HA I AR TÚLOLDALÁN megszégyenítő előzékenységgel, szegénységükben is szíves látás­sal fogadva az anyaországból ér­kezőket. Sokszor éltem meg ugyanezt Erdélyben. Mindig gyötört a gon­dolat: nem jól van ez így! A mos­tani anyaországiból is lehetett volna csehszlovák, jugoszláv, ro­mán vagy szovjet állampolgár! Erre is gondolva kellett volna magához ölelnie a sokkal nehe­zebb körülmények közé került magyar testvéreit... Megújuló város Beregszász utcáit járva az üres kirakatok látványa, az általános szegénység mellett különösen szembetűnő az emberek magatar­tása: nem rosszkedvűek, nem ön­tenek nyakon panaszáradataik­kal, hanem lelkesek. Nem az el­idegenedés jeleit tapasztaljuk; valósággal lubickolhatunk a Ma­gyarországon már alig-alig létező igazi társas összejövetelek emberi hangulatában, a jóízű beszélgeté­sekben. A Vérke folyó két oldalán épült város régi középületei a tör­ténelem változásait idézik. Egyik­másik szépen helyreállítva, de sajnos olyat is találunk épp a fő­téren, amelyben üzemet működ­tetnek. Messze hallatszik a gépek kellemetlen zakatolása. A szecessziós stílusban épült városi kaszinót gyönyörűen rend­behozták. Régi szellemi rendelte­tésének megfelelően vette birto­kába a város: most könyvtár és elegáns szórakozóhely. A viharos időkben többször leégett, de új­ból és újból újjáépített katolikus műemléktemplom többféle stílus művészi ötvözése. Vele szemben egy 360 esztendős épület áll, a Bethlen-ház. Valamikor Bethlen Gábor erdélyi fejedelem építette, most iskola. Az egyik mellékutcában éppen egy bekerített romos épületre próbálok belesni, amikor a túlol­dalról rám köszönnek. Két ka­­maszfiűt látok, akik egy ütött-ko­­pott motort szerelnek.-Tetszik tudni mi van ott benn? - kérdezik.- A zsinagógának kell lennie - válaszolom.- Az volt a zsidótemplom - erősítik meg ők is. - Honnan tet­szett jönni? És sorolják mit kell feltétlenül megnézni: a Petőfi-táblát, az Ily­­lyés-szobrot (azt is tudják, hogy a kőbányai sörgyár ajándékozta a városuknak). Arra gondolok, va­jon egy hasonló nagyságú ma­gyarországi városban előfordul­­hatna-e ilyesmi: tizenéves fiúktól kérdezés nélkül megtudni lakóhe­lyük nevezetességeit? A Vérke folyócska partján, a régi magyar gimnáziumhoz már a város mindenesével, a köztiszte­letben álló. Kerényi Gyulával - vagy ahogy itt öreg s fiatal szólít­ja, Gyuszi bácsival - sétálok. A nyugdíjba, de nem nyugalomba vonult építész igazi lokálpatrióta. Az ő irányításával épült intézmé­nyek közül a sportkomplexumra, az amfiteátrumra és Kárpátalja egyetlen magyar színházára a leg­büszkébb. Most mégsem az épí­tészt, hanem az elkötelezett ma­gyar embert szeretném bemutat­ni. A gimnáziumhoz azért sétá­lunk, hogy láthassam a híres-ne­vezetes platánfát. Levelei a világ­ba szétszóródott Vérke-parti öreg diákok mindegyikénél megtalál­hatók. Az összetartozást jelképezi ez a fa és a levelei. Gyuszi bácsi ötlete volt ez a „levélgyűjtés” is, mint annyi minden más. Három­száznegyvennyolc emberrel foly-

Next

/
Oldalképek
Tartalom