Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-09-01 / 17. szám

IS HAZAI KÖRKÉP nosok egy részének rendszerete­­te, csinosító kedve szintúgy. A szeméthegyek, a rendetlenség, az elhanyagoltság legalábbis erre mutat. Hiába épített szép sétányt a Séd partján a város, ha azon - a patakparti házakból kivezetett szennyvíz miatt - csak befogott orral lehet andalogni. Maróti Re­zső ezért beszélt arról, hogy a vá­rosközpont megmaradt épületeit nem elég felújítani, hanem vala­miféle lakosságcserét is végre kell hajtani, hogy a frissen tatarozott házakba már ne a lumpenek köl­tözzenek vissza. A polgármester egyébként a belváros megmentett és korszerű­en újjáépített házaira a legbüsz­kébb. A régi szépségében meg­újult Kossuth Lajos utcára, a mö­götte valóban ízlésesen kialakí­tott bevásárlóközpontra és főként a Sarolt- és Gizella-udvarokra. Kicsinyke parkok ezek, a két ki­rálynéról elnevezett udvarok, szobrok is díszítik őket, ragyogó kilátás nyílik innen a Várra, s mi­közben a lélek felüdül a látvány­tól, a test is megpihenhet, mégpe­dig anélkül, hogy a nyugalomra vágyó költeni kényszerülne. EGY UJJÁN JÁRTA VÉGIG A VILÁGOT Márton Antal kanonok tizen­négy esztendős volt, amikor a Várpalota melletti Ősiből Veszp­rémbe jött. Maróti Rezső polgár­­mester tizennyolc évesen Szom­bathelyről érkezett. Itt maradtak, itt ragadtak mindketten. Egei Sándor ellenben a város szülött­je, ő azonban elment innen, 1956-ban. Akkor azt hitte, örök­re. Az NSZK-ba került, s mivel nem tudott még jól németül, nem folytatta eredeti foglalkozását. Testnevelő tanár volt, artistává lett, az addig hobbiból űzött fog­lalatosság hivatássá lett. Végig­járta a világot - a mutatóujján állva! Mutatja a fényképet: valóban, egy ujján áll, fejjel lefelé, nem is a padlóra, hanem egy szál botra támaszkodva, miközben két lá­bán és a bal karján karikákat for­gat. Ez volt az egyik világszáma. A másik: minden támasz nélkül, Másolatoknak hittük őket, eredetiek­nek bizonyultak - egy lap az Egyház­megyéi Gyűjtemény Dürer-metszetei kÖZ“* A SZERZŐ FOTÓI a feje tetején állva, bal karját a testéhez szorítva, a jobbjában tar­tott pisztollyal szétlő hat ballont. Egy lövés - egy léggömb. Tizen­hat év után tért vissza eredeti hi­vatásához, öt esztendeje pedig nyugdíjas. Amikor már hazajárt, rendsze­resen és sűrűn, szóvá tette: he­lyezzék vissza a Tűztoronyra a magyar címert. Levelezett is ez ügyben vagy két éven át a pártbi­zottsággal, a megyei újsággal és a polgármesterrel. A beadványokra egyedül Maróti Rezsőtől kapott választ, részleteset.- Ebből a levélből megértettem - emlékszik vissza Egei Sándor -, hogy akkor még nem lett volna olyan egyszerű, amint én azt el­képzeltem, levenni a vörös csilla­got és visszatenni a helyére a ko­ronás magyar címert. És nemcsak elvi okok miatt, bár elsősorban azért, hanem anyagi okok miatt sem. így hát, amikor már csak a pénz hiányzott a cseréhez, hiszen a régi címert - szerencsére meg­volt - ki kellett javítgatni, mi több, valódi aranyfüsttel be is vonni, a két méter magas, két má­zsa súlyú darab fölemeléséről nem is szólva, Egei úr felajánlott ezer márkát a költségekre.- És ennyi elég volt? - kérdem.-Még sok is! - feleli nevetve­sírva, s megfényesedik a szeme. - Mert amikor a pesti aranyozok meghallották, hogy egy külföldi magyar alapítványt tett, ők nem kértek semmit a munkájukért. A győri építési vállalat is szinte in­gyen emelte le a csillagok és rak­ta föl a címert, mondván, hogy a darujuk amúgy is éppen a téren ágaskodik. A téren, a tűztorony tövében, ott, ahol a ház áll, amelyben a vi­lágot egy ujján bejárt férfi gyere - keskedett.- Az volt az ipartestület szék­háza, édesapám pedig kézbesítő­ként dolgozott ott, ahogyan ak­koriban csúnyán mondták, ipar­­testületi szolga volt. Édesanyám konyhája közvetlenül a torony al­jába nyílt, és jól emlékszem, hogy én vittem föl gyakran az ivóvizet a tűzoltónak. Ez is magyarázza, miért volt szívügye Egei Sándornak, hogy visszakerüljön a címer a torony­ra, s hogy miért kalauzolná első­nek ide a városlátogató turistát. Elkísérné, persze, a városköz­pontba is, „mert az nagyon szé­pen kiépült”, meg a Várba, Szent István és Gizella királyné szobrá­hoz, „mert onnan csodálatos a ki­látás”, és ha gyermekes család­nak mutatná be városát, akkor el­vezetné őket az állatkertbe, végül pedig elsétálna velük a karcsú völgyhídig, a Szent László-temp­­lom elé, „mert onnan nézve a leg­szebb a Vár, különösen alkony­óra idején”. Ami igaz, az igaz. A távolság megszépít. A templomtól nézve már a magas házak is eltörpül­nek; a Várnegyedben dübbögő légkalapácsok hangja is elfárad, mire ideér; a házak sebeit sem látni, hacsak nem távcsővel pász­tázzuk végig a messzeséget. De távcsővel vagy anélkül, igaza van Egei Sándornak, amikor azt mondja:- Igaz, hogy az én alapítvá­nyom, az ezer márka, felszaba­dult, nem vált azonban fölösle­gessé. Ha a veszprémiek és az in­nen elszármazott magyarok is gyarapítanák az összeget, talán előbb sor kerülhetne a kétszáz ja­vításra váró műemlék épület rendbehozására. GARAMI LÁSZLÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom