Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-10-01 / 21. szám
SO KÜLFÖLDI MAGYAR MŰHELYEK Festett szövegek Mi minden adhat ihletet az alkotónak? A sor oly végtelen, mint a mindenség. Ha befogadóként, műélvezőként keressük a választ, olykor kézenfekvőnek tűnő megoldásainkkal okozzuk a művésznek a legnagyobb meglepetést. Az itt bemutatott képek e tekintetben nem képeznek titkot, bár nem tartoznak a „könnyű" művek közé. A műveknek magukért kell felelniük. A kép végigcikkan a retinától az agysejtekig, s ott vagy továbbkúszik-gyűrűzik a maga rejtelmes útján, hogy végül sokszor magát a nézőt is meglepő képzeteket hívjon elő, s így teljessé váljék az alkotás folyamata, vagy szinte csak a látóközpontig engedjük az ingert, hogy máris viszszalökjük, mint tőlünk idegen üzenet hordozóját, amivel élményvilágunk, érzelemtárunk nem talál kapcsolódási pontokat. A minta, amely e végtelenül bonyolult folyamatot programozza, kiben-kiben más és más, ezért nehéz a miért szépre a válasz, különösen ha mások számára is elfogadhatóan akarjuk megfogalmazni. És mégis: újra és újra megkísérlik a műelemzést-kritikát. S amíg egy festménynek - vagy bármely más műalkotásnak - az adja értékét, ha minél többféle élmény- és érzelemmintát képes mozgósítani, a műelemzésnek pedig nyilván az, ha ezt sikeresen segíti elő, ha az agykéreg lustább sejtcsoportjaiból is előcsalogatja az ott rejtező töltetet. Valami effélét művel Bernstein a muzsikával, Kepes György a képzőművészettel, Benedek Marcell, Hegedűs Géza vagy Vajthó László az irodalommal, amikor a hallás, a látás, az olvasás művészetére tanítanak bennünket. E gondolatsort az amerikai állampolgárként Bécsben élő festőművész, Szabó Nóra hívta elő számomra vibrálóan izgalmas képeivel, melyeket legutóbb a Magyar Műhely szombathelyi seregszemléjén láthattam. (Ezt megelőzően pedig óbudai tárlatán, s mint a katalógus sorolja, ez alkalmak a művész amerikai, ausztriai és hazai - nyolc csoportos és öt egyéni - kiállítását követték.) Az ünnepélyes megnyitókat tartó és katalógusíró profi műítészek azt emelik ki, hogy az 1957-ben ifjú leányként Amerikába került művész az írás, az írásjelek műalkotássá nemesítésén munkálkodik, azt vonatkoztatja el, fogja kalligráfiáit szigorúnak tetsző négyzetek hálójába, változtatja el a jelsort, betűsort már csak azok lendületét visszaadó színáramlatokká, s maga Szabó Nóra is megerősíti, hogy egy ideje az írás az ihlető forrása, az készteti újabb és újabb kísérletekre. De miért pont az írás? Mint a profik, úgy magam sem éltem a személyes kérdésfeltevés lehetőségével, holott meglehet, a válasz egyszerű, „szimplán” életrajzi. Épp ettől féltünk talán, hisz oly jó a művész helyett válaszolni, ha műveinek hála, már-már festőnek érezzük magunkat, elorozva még az ihletet is. Hadd testáljam hát a művekre az általuk előhívott „magyarázatot”. Szabó Nórát a legemberibb tevékenység ragadta meg; az, mely minden rezdülésünket képes közvetíteni, mely kapocs ember és ember között, kapocs múlt és jövő felé. Egyszer csak rácsodálkozhatott az írás fenségére, amely mai, legtöbbünknél ideges, sietős vonalvezetésében is őriz valamit a hieroglifák nyugalmából, a kódexsorok méltóságából, nagyanyáink zsinórírásának akkurátus bájából. Egyszer csak belefeledkezhetett a művész abba, hogy mi mindent rögzíthetünk kezünk papíron futó, látszólag golyóstollkék jegyeivel, mi mindent, ami valójában vörös, barnás, zöld vagy azúr, ami kavarog, örvénylik, miközben évezredes törvények szorítják szigorú rendbe... BALÁZS ISTVÁN
