Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-10-15 / 20. szám

42 IRODALMUNK KINCSESTÁRA

Lélekszámúk, ha az otthoniakon kívül ideszámítom az elcsángált embereket, barcaságiakat, moldvaiakat, regátiakat, a magyarhoni tolnaiakat, érdieket és a kivándoroltakat, megközelíti az egymilliót. Eredetük történelmi rejtély. Orbán a nemzeti romantika szellemében hun ivadéknak nevezi őket.

Avarok? Kabarok? Vagy besenyő töredék? A közép-európai népek, nemzetségek - szlovák, horvát, román, szerb, magyar, szász - „páratlan Tekenő”-jében (Illyés) olyan nehéz hiteles tényeket feltárni, mintha egy homoktengeren meg akarnánk lelni egy ezer éve itt járt ember lába nyomát. Ha László Gyula kettős honfoglaláselmélete beigazolódna, kiderülhet, hogy a honfoglalás első hulláma sodorta mai szülőföldjükre őket?

Nagyrészt Erdély keleti felében élnek, Romániának majdnem a közepén. Imádságaik, halottsiratóik, ősi fohászaik, balladáik az Ómagyar Mária-siralom archaikus hangjait orgonálják felénk. Nyelvjárásuk anyanyelvűnk igen tiszta, talán a leginkább képszerű, a legtalálékonyabb és a legszínesebb ágacskája. Népdalaik olyannyira keservesek, hogy a könny is kicsordulhat annak a szeméből, aki Illyés Kinga vagy Ádám Erzsébet tolmácsolásában hallgatja őket.

Zágon csillagával a homlokán, ez a szülőföld menesztette a nagyvilágba Mikes Kelement. Az ő népköltészetük telítette meg hegyi legelők illatával, havasi tisztások zsenge virágaival, fenyvesek csendjével, a törzs véneinek kibeszélésével Kriza János tarisznyáját, s ezt az anyanyelvet emelte a

* 75. születésnapján szeretettel kőszöntjük a kiváló írót, újságírót, aki generációkat nevelt hazaszeretetre elmélyült tudásával, széles látókörével, írásai szépséges magyarságával.

fenyőknél is merészebb tisztaságba és magasságba Tamási Áron. Ennek a népnek a létezése biztatta az ősök nyomvonalának a keresésére Körösi Csorna Sándort, ezeket a bivalyos falvakat, ezt a fényt, égi és földi patakzást ábrázolta a festészet zsögödi tüneménye, Nagy Imre, és székely elei hordták egybe, nagy-magas-melengető kazlakba Sütő András szellemi örökségét. Ez a szülőföld nevelte a fiatal Bethlen Gábort, s ihlette meg a gyöngyszemek fölbúvárlására Kallós Zoltánt. Ez a nép tarisznyázta fel mennyei útravalóval a tanítómester Apáczai Csere Jánost, ez a táj késztette a legszebb közép-európai írói-földrajzi-történelmi-társadalmi felmérésre a szejkefürdői sír magányos lakóját, Orbán Balázst.

Családjának még Mária Teréziától kapott bárói rangjára olyannyira fütyült is, hogy az anekdota szerint Vámbéry Árminnak öt krajcárért „el is adta”. Ellenzéki képviselőként azt hirdette,

hogy előtte „a népszabadság a legnagyobb szentség”. A lengyelfalvi birtokostól meg is kérdezték egyszer, hogy miért utazik harmadik osztályon. „Mert negyedik nincs” - felelte volt. A közép-európai népek, népecskék történelméből nem ismerek ahhoz hasonló példát, hogy egy méhecske ilyen zsibongóan nagy, zengően gyönyörűséges kaptárba gyűjtötte volna egybe nemzetsége életét, ízét, zamatát, mézét, szépségét és édességét. Hatalmas művét ő maga azzal jellemzi, hogy az csak szerény gyűjteménye a méhszorgalomnak.

S most, hogy a Helikon Kiadó és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének legnagyobb 1983-as vállalkozása, A Székelyföld leírásá-nak hasonmás kiadása megjelent, kikerestem-előcsalogattam erdélyi emlékeimből, Csatári Dániel rövid, tömör és lényegre törő kísérőszövegéből, régi írásokból és emlékbeszédekből, okmányokból és lexikonokból ennek a különös vándornak, gyűjtögető méhecskének a vonásait, az életét, jellemét, jellegét, sajátos lélegzetvételét.

Székely szülőföldjét szekéren, lóháton, de leginkább gyalog járta be. Ötszáz helységben fordult meg. Darócruhát viselt, oldalán tarisznyája függött. Abban aligha volt más, mint hagyma, szalonna, barna kenyér, üvegben forrásvíz,