Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-10-01 / 19. szám
KULTURÁLIS KÖRKÉP 53 szőke Jayne Mansfielddel az oldalán maga volt az álom: Jayne és Mickey, az álompár. S Mickey Hargitay - aki eddig egyetlen filmesnek sem állt kötélnek - csak nem utasít viszsza egy régi magyarországi barátot? László tehát elindul New Yorkba, kirángatja a sárga taxiból, a yellow cab-ből Lordot, s rövid győzködés után a rozoga bérkocsin - akárcsak Rejtő Jenő kalandregényének hősei - elindulnak az álom világa, a nyugati part felé. Az út során, Grunwalsky Ferenc zaklatott és érzékeny kameráján keresztül elénk tárul Amerika, mely e filmben más, érdekesebb és érdesebb képet mutat, mint az amerikai mozifilmek otthonos képsorain. Aztán a végjáték: Hollywood, a modern hiúság vására, álmok ébresztője és álmok temetője. Mickey Hargitay kastélyán magyar és amerikai lobogót lenget a tengeri szél. A rózsaszín álompalota ura ma is napbarnított, friss és fiatalos, ellentétben nála generációval fiatalabb, megfáradt hőseinkkel. Szívélyesen fogadja a két vándort, házába invitálja, bemutatja nekik a családját, majd a hajdani bálvány kedvesen csak ennyit mond: No film. Nem lesz film. És kész. Sok kudarcot megélt hőseink elindulnak a keleti part felé, kezdetben kicsit szomorúan, mígnem Lászlónak újabb szédítő ötlete támad, egy újabb nagy álom. Mickey-t már el is felejtették, elvégre talán nem is a végcél, a megnyugtató beérkezés a fontos, hanem a kaland, az út, melyről nem tudni, milyen véget ér, a keresés, a vágyakozás és a folytonos újrakezdés - erről szól ez az Amerikát bebarangoló magyar film, a Mr. Universe. BÁRON GYÖRGY Könyv a sztálini lágerekről RABSZOLGAREGÉNY Különös könyv Csalog Zsolté. Kezdetben amolyan könyvpiaci „palifogásnak” hittem, ámbár gyanakodtam és bosszankodtam is azon, hogy a jó hírű szociológus szerző és a szép, komoly fajsúlyú könyveket megjelentető Maecenas Kiadó miként szánhatta el magát ilyesmire. A könyvet besoroltam a majdan jobb híján, ráérősebb időkben olvasandó írásművek közé, de valahányszor rápillantottam a húszas évek orosz avantgárd festményeit idéző, tarka, polgárpukkasztó címlapjára, valami bosszantó kényszert éreztem, hogy kézbe vegyem. Mígnem valóban kézbe vettem és el is olvastam, majdnem egy ültő helyemben. Az első oldalaknál még fanyalogtam, hogy ez is egyike lesz a sztálinizmus döglött oroszlánját rugdaló irományoknak, ráadásul az alsóbb néprétegre jellemző, fésületlen, triviális stílusban. Közben észre sem vettem, hogy az írás sodra elragadott és a végén mély, nehezen hegedő döbbenettel ülte meg a lelkemet. Nem igazán a jórészt ismert tények, hogy sok százezer honfitársunk került a második világháború alatt és után szovjet „hadifogságba”, hogy a sztálini birodalom lágerei nem voltak ugyan kifejezetten megsemmisítő táborok, mint Auswitz, Dachau és a többiek, de a mostoha körülmények e nélkül is tömegesen semmisítették meg az elhurcoltakat. Ezek a tények a túlélő foglyok hazatérése óta sem a közvélemény, sem pedig a történettudomány előtt nem ismeretlenek, legfeljebb a tabutémák közé tartoztak, amelyek feldolgozásával máig adósak a szakemberek. A döbbenet igazi oka tehát nem az „M. Lajos 42 éves” által elmondott tényekben, hanem abban a kórismében rejlik, amely ebből a szociográfiai mélyinterjúból, vagy tényregényből kiolvasható. Vagyis az, hogy századunk horogkereszt, vagy vörös csillag mögé bújt iszonyatos diktatúrái nem azért üldöztek el lakóhelyükről, vagy zártak táborokba tömegeket, mert ez következik a háború lényegéből, vagy mert kellett a munkáskéz az elpusztult területek újjáépítéséhez. Talán azért is, de sokkal inkább azért, hogy az ember a félelemtől, kiszolgáltatottságtól, a puszta fennmaradásért folyó eszelős küzdelemtől megtörjön, testileg és lelkileg lemeztelenedjen és ezáltal könnyebben befogadja a rá kényszerített „kollektív ideológiákat”. Ezt a beszűkülést, elembertelenedést érhetjük tetten Csalog Zsolt M. Lajosának esetében, aki bár bevonulásakor értelmes szakmunkás lehetett, hiszen rádiós kiképzést kapott, évtizedes fogsága idején mégis úgy elvesz-Budapesti Zenei Hetek Műsorajánlat Október 30-ig tartanak az idei Budapesti Zenei Hetek rendezvényei. Október 2-án egy új együttes, a Magyar Virtuózok Kamarazenekara mutatkozik be Szenthelyi Miklós hegedűművész vezetésével a Kongresszusi Központban. Október 5-én a Zeneakadémián lép fel a Keller vonósnégyes, műsorukon - egyebek mellett - Kurtág György és Láng László művei szerepelnek. Ugyanitt október 8-án Vidovszky László estjére kerül sor, a közreműködők tette emberi arculatát, hogy érzelmek, indulatok legfeljebb egy-egy trágár káromkodás formájában bukkannak elő önvallomásából. Rabszolga lett, mint őrizői is valamennyien, és ezzel a diktatúra elérte célját: ha már a tömegeket engedelmes hordává szelídítette, akkor azt a néhány értelmesebb embert, aki szabadulása után is képes még a Himnuszt elénekelni, könnyűszerrel likvidálni lehet. Bölcs ötlet - nem tudom, hogy a szerzőt, vagy a kiadót dicséri-e -, hogy, M. Lajos történetét ugyanazon kötetben angol nyelven is kiadták, a világ épülésére. P. L. között találjuk Kocsis Zoltán zongoraművészt. Ugyancsak a Zeneakadémia ad otthont Ránki Dezső zongoraestjének október 13-án. A népszerű japán karmester, Kobayashi Ken- Ichiro október 26-án a Zeneakadémián, 30-án pedig a Kongresszusi Központban vezényli a Magyar Állami Hangversenyzenekart. Műsorán - egyebek mellett - Petrovics Emil Vonósszimfóniája és Beethoven Eroica szimfóniája szerepel.
