Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-09-15 / 18. szám
SAJTÓTÜKÖR 37 A Kádárkorszakról MAGYARORSZÁG A politikai hetilapban Balogh Sándor történész ugyancsak a Kádár-korszakot elemzi. Szerinte Kádár szerény és puritán ember volt, de nem tudta leküzdeni a korrupciót, és nem tudta megszüntetni a vezetők privilégiumait. Igyekezett azonban egy zsákutcába jutott társadalmi és politikai modellt elviselhetővé tenni az emberek számára, és ezt az erőfeszítését nagy taktikai érzékkel védelmezte a szövetségesek rendszeres nyomásával szemben. A történész, aki egyébként a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának tagja, óv attól, hogy Kádár életében csak a negatívumokat lássa a mai nemzedék, és ezt a jelenséget közös nevezőre hozza azzal, hogy ma általában is túl sok az indulat és a türelmetlenség a közéletben. Szerinte fokozatosan és szervesen kell bevezetni a demokráciát, mert egyelőre nincsenek meg hozzá a társadalomban sem a hagyományok, sem az a tolerancia nem honosodott még meg, amely nélkül a szabadság felfordulásba torkollhat. Emlékezés dr. Zsedényi Bélára Ma<jw Vm/ol A Hazafias Népfront napilapjában Császár Nagy László írt megemlékezést dr. Zsedényi Béláról, az Ideiglenes Nemzetgyűlés első elnökéről. A szerző bevezetőben idézi az Igazságügyi Minisztérium közleményét, amely szerint a Magyar Függetlenségi Párt alapító tagját 1950-ben ítélték életfogytig tartó fegyházbüntetésre kémkedés, valamint háborús és népellenes bűntettek miatt. A vádakról bebizonyosodott, hogy koholtak voltak, de rehabilitációját a kiváló jogtudós és politikus nem érhette meg: 1955-ben, a fegyházban meghalt. A halál oka gyomorrák volt. A lap részleteket közöl dr. Zsedényi Béla pártonkívüli képviselőként elmondott parlamenti felszólalásaiból. „A katasztrofális történelmi mélyponton, amelybe jutottunk, a nemzet minden tagja és minden igaz magyar mély megilletődöttséggel, szorongással és riadt aggodalommal néz Párizs felé, ahol most a magyar békefeltételeket és ezzel egyetemben a Duna-medence évtizedekre szóló történelmét készülnek szavakba önteni, megszövegezni. Hiszen e munkától nemcsak a mi sorsunk függ, hanem az egész magyar életé, gyermekeink, unokáink, talán déd- és ükunokáink sorsa is. Éppen ezért én mélységes megdöbbenéssel és őszinte fájdalommal látom, hogy ezekben a magyar lét és nemlét kérdése felett elhatározó hetekben a magyar törvényhozás figyelmét és energiájának javarészét efemer jelentőségű személyes kérdések vonják el ezektől a kapitális problémáktól. ... Amerre csak nézünk, mindenütt kapitális jelentőségű és veszedelmekkel fenyegető problémák merednek felénk. Ilyen ennek a szétrombolt országnak az újjáépítése, ilyenek ezek a vészes békefeltételek. Ilyen az egész magyar gazdasági stabilizáció problémája. Megannyi hatalmas és megoldásra váró magyar sorsprobléma, a demokrácia, a jogrend és a koalíció körül tévelygő magyar belpolitikai élet útvesztőjében.” És egy részlet egyik végső parlamenti beszédéből: „Soha nem szabad csupán egyetlen nagyhatalmi protektor világpolitikai terveitől médiumként hipnotizáltatni magunkat, és függvényévé válnunk az ő politikájának. Ha csupán egyetlen nagyhatalom pártfogására, segítségére rendezkedünk be, akkor anélkül, hogy észrevennénk, szinte máról holnapra kikerülhetetlenül - úgy, ahogy mivelünk Trianon és a párizsi szerződés előtt történt - e nagyhatalom érdek- és hatalmi körébe kerülünk, és e nagyhatalomnak válunk békeidőben uszály-, háborúban pedig fegyverhordozójává, csatlósállamává.” E ma is aktuális gondolatokat felidéző cikk dr. Zsedényi Béla leányának, Zsedényi Lillának gondolatával zárul: „A mi nemzedékünk olyan korban élt, amelyben egy valóban demokratikus módon gondolkodó embernek többszörösen is meg kellett szenvednie a demokráciába vetett hitét, az életét.” Nagy Imre volt a cár gyilkosa? Az új közéleti hetilapban Kun Miklós történész ismerteti a Rogyina című szovjet lapban Nagy Imrét ért támadást. A „Terjed az idegengyűlölet” című írásban Kun Miklós úgy értékeli, hogy a kialakuló szovjet sajtószabadság nagyorosz soviniszta indulatoknak is nyomdafestéket ad. Ezek sorába illeszkedik a Nagy Imrét befeketíteni kívánó cikk is, amely tényként közli, hogy az ifjú Nagy Imre részt vett Miklós cár és családja meggyilkolásában. II. Miklós cárt 1918. július 17-én végezték ki - mondja Kun Miklós történész. - A szláv sovinizmust képviselő Rogyina többszörös csúsztatás árán épít hidat Nagy Imre személye és a cári család kivégzése között. Az egyik - nem hiteles - forrás szerint Jekatyeringburgban, a kivégzés színhelyén állomásozott egy magyar internacionalistákból álló egység, köztük egy Nagy Imre nevű hadifogoly is, aki azonban nem lehetett azonos a történelembe utóbb bevonult Nagy Imrével. A későbbi miniszterelnök ugyanis 1918 nyarán bizonyíthatóan Irkutszk közelében tartózkodott, Szibéria keleti részében. A továbbiakban a magyar hetilap idézi a Rogyina fantasztikus állítását és kommentárját: „Ha a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke valóban részt vett Romanovék kivégzésében, akkor az illetőt elérte a szörnyű végzet. A budapesti börtön udvarán akasztották fel, rögtön az 1956-os magyarországi lázadás leverése után. Isten büntetését hozta rá a Romanovcsalád kivégzése.” Az egész cikk azt sugallja - véli Kun Miklós hogy Oroszországnak általában szüksége van egy erős emberre, aki nemzeti jelkép lehetne, ez volt a múltban a cár. A Rogyina szerzői azt sugallják, hogy az októberi forradalom az idegeneknek, a hadifoglyoknak a terméke, amely az organikus orosz fejlődést megakadályozta és víz alá nyomta a pravoszláviát, az ősi orosz gondolatot.
