Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-09-01 / 17. szám

34 HAZAI KÖRKÉP REFORMISKOLÁK tehát nincs külön történelem - mondja az igazgató mint aho­gyan nincs »tisztán« élővilág tan­tárgy vagy fizika sem. A komplex tárgyba minden belefér, és a főté­ma, a fejlődés, a három témakört szorosan össze is köti.” De Szent­­lőrincen nemcsak a tananyag el­rendezése, hanem a feldolgozás módja is különbözik a megszo­kottól. A tanulás nem tanári elő­adásra épül, hanem a gyerekek önálló búvárkodására, amit a pe­dagógus csupán irányít, de nem diktál. A reformiskola következő sajá­tossága - a szentlőrincié éppen úgy, mint a törökbálintié - az, hogy módosul a nevelő és a ne­velt viszonya. Először is: a neve­lő nem egyedüli és fő ismeretköz­lő. Ahogyan halad előre a tanuló, úgy önállósodik az ismeret- és ta­pasztalatgyűjtésben. A forrás: maga a természet, a múzeum, esetleg egy bolt vagy éppen a könyvtár. A szentlőrinci négyszáz tanuló és 47 pedagógus például 34 ezer kötetes könyvtárban válo­gathat kedvére vagy a szükség szerint, ezzel szemben a tanulók­nak nincs saját tankönyvük. A tankönyvek, persze, nem is egy példányban, ott sorakoznak a könyvtári polcokon, de valóban pazarlás lenne, mondjuk, a hato­dikos történelemkönyvet minden egyes hatodikossal megvétetni, és nemcsak azért, mert itt önálló tör­ténelem tantárgy nem létezik, ha­nem azért sem, mert korántsem bizonyos, hogy a hatodikos könyv tananyaga éppen a hato­dikban kerül majd sorra. Külön­ben is: hát nem izgalmasabb, ta­nulságosabb és ami fő: szórakoz­tatóbb kinyomozni, hogy a téma hol található, mint bemagolni a tankönyv megadott 25 sorát?! Aki. pedig látta, hogyan hajol ugyanazon asztal mellett a könyv fölé az őszülő igazgató bácsi és a csitri harmadikos, az megérti, mi­ért más itt a tanár-tanuló viszony, mint másutt. „Mivel TTF-es, azaz a természet és társadalom fejlődé­se szak a főiskolán nem létezik, a tanárnak éppen úgy készülnie kell, mint a diáknak - magyaráz­za az igazgató. - Méghozzá ugyanabban a könyvtárban, eset­leg ugyanannál az asztalnál. A pedagógus már csak ezért sem tetszeleghet a mindentudó, a té­vedhetetlen szerepében.” „A jövőben nem annyira kikép­zett embereket kell az oktatás­nak produkálnia, mint inkább képezhető embereket, akik ké­pesek tanulni, és hatékonyan alkalmazkodni egész életükben a folytonosan változó környe­zethez. De ha az oktatási rend­szer maga nem alkalmazkodik a környezeti körülményekhez, hogyan várható, hogy alkal­mazkodásra képes embereket produkáljon?” (Pb. H. Coombs) Az, hogy a pedagógus nem egyoldalúan az előadó, a tanuló pedig nem egyoldalúan a befoga­dó szerepére kárhoztatott, szá­mos más előnnyel is jár. „Min­den munka: amit meg kell tenni, és minden szórakozás: amit ön­ként vállal az ember” - állapítja meg Mark Twain a Tom Sawyer kalandjaiban. A törökbálinti gye­rekek olyan őszinte élvezettel csi­nálták a légző- és kiejtési gyakor­latokat, mintha valami izgalmas játékban vettek volna részt, s csakugyan így lehetett, hisz, ha jól meggondoljuk, nem kicsiny dolog, hogy valaki 15-ig vagy pláne húszig számoljon jó hango­san egyetlen kilégzésnyi idő alatt! „A nyelvi-irodalmi-kommuni­­kációs módszer, a képességfej­lesztő iskola egyébként csak esz­köz ahhoz, hogy a gyermekeket időben bevezessék a társadalmi gyakorlatba. E célt szolgálja az is, hogy a gyerekeket nem zárják egész napra - mert itt a foglalko­zás egész napos, nincs napközi és ismeretlen dolog a házi feladat - az iskola falai közé - mondja Orosz Zsuzsa törökbálinti igazga­tóhelyettes. - A tanítás-tanulás az utcán, a hivatalokban, a művelő­dési intézményekben is folyik, pedagógusi segédlettel vagy önál­lóan.” A szentlőrinci iskola kü­lön tárgyat, a termelés-gazdálko­dást honosította meg, hogy köze­lítse az iskolai és a társadalmi gyakorlatot. Az igazgató hangsú­lyozta: ez a foglalkozás nem affé­le „politechnika”, nem didaktikai célokat szolgál elsősorban. A heti három-négy óra célja: értékelőál­lítás. Mezőgazdálkodásból, ipar­ból és kereskedelemből származó bevételük meghaladja az évi egy­millió forintot. A nyereségből fel­építették szabadtéri tábor-iskolá­jukat az Orfűi-tó partján, telik belőle kirándulások finanszírozá­sára, és természetesen részesed­nek a haszonból maguk az érté­ket előállító tanulók is. Amikor a nyolcadikosok elhagyják az isko­lát, mindegyikük kap egy-egy ta­karékkönyvet, két-háromezer fo­rinttal. Ennyi a hatéves termelő munkával megkeresett „bérük”. A pénzt a gyerekek teljesen önál­lóan osztják el maguk között, s mióta dr. Kovács József igazgatja az iskolát, nyolc esztendő alatt csak egyszer fordult elő, hogy a közgyűlés az egyenlősdi mellett döntött. A fő kérdés, persze, mégiscsak az, hogy szeretnek-e a gyerekek reformiskolába járni. Szentlőrin­­cen Újházi Zoltánt és Murányi Márkot faggattam: miben más ez a suli, mint a sárbogárdi vagy a szekszárdi, ahonnan ide, a „kísér­letibe” kerültek? „Sárbogárdon jobb volt, mert ott születtem, a barátaim is ott laknak - így az egyik de iskolába itt jobb jár­ni.” A másik: „Ott nehezebb volt tanulni, itt jóval könnyebb. Még­is, úgy érzem, többet tudok, mint régebbi iskolatársaim.” A szent­lőrinci gyerekek az anyanyelvi tanterem falitáblájára kiszögezett cédulákon is „nyilatkoztak”, mi­re voksolnak „igen”-nel és mire „nem”-mel. Egy cédulát idemá­solok: „Igen: fára mászni, termé­szet és társadalom, társalogni, aludni, anyunak segíteni, gör­­deszkázni, rakott krumpli, vaká­ció. Nem: veszekedés, félelem, kelkáposzta főzelék, felmérő dol­gozat, felelés, bukás, leves, una­lom, termelő munka, elmaradt ki­rándulás.” Törökbálinton együtt ballagtam a gyerekekkel, akik - túl az iskola kapuján - szerencsé­re már nem voltak olyan komoly­­hivatalos-udvariasak, mint a pe­dagógusok jelenlétében. Bizalma­san megvallották hazafelé po­­roszkálva, hogy ebbe az iskolába azért nem olyan rossz, járni, mint általában a többibe. Különb dicséretet, azt hiszem, nem várhat el a legjobb reformis­kola sem. G. L.

Next

/
Oldalképek
Tartalom