Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-09-01 / 17. szám

HAZAI KÖRKÉP 31

R

eform

iskolák

„Sok európai oktatási rendszert még ma is a XVIII. és XIX. század tartja a hatalmában. Strukturális ’reformok’ meghirdehetők, de addig nem érik el céljukat, amíg a vezetési formák és stílusok, a pedagógiai célkitűzések és magatartások, a tankönyvek és a tanítási módszerek, az iskolák és az egyetemek légkörét átható gondolatok ki nem szabadulnak a múlt-hatalmából (Pb. H. Coombs: Az oktatás világválsága)

Sokszor eltöprengtem már: miért lesz az örökké ismeretekre szomjas, folyton érdeklődő, makacsul kíváncsiskodó gyermek egy-két esztendőnyi, esetleg már néhány havi iskolaküszöb-koptatást követően közönyös, unott,

, épies-kényszeredetten magoló tanulóvá, aki akkor boldog, ha végre kiszabadul az iskolapadból. A töprengés eredménye mindig ugyanaz: napi öt-hat órán keresztül a padban kucorogni; neveket, évszámokat százával, ezrével bebiflázni; csakis azt szajkózni, ami a könyvben áll, vagy amit a tévedhetetlen tanító kinyilatkoztat - mindez aligha kedvelteti meg egy normális gyermekkel az iskolát.

Az iskolareformok sora - anynyi volt nálunk, hogy a pedagógusok már a szó hallatára is kiütést kapnak! - képtelen volt érdekesebbé, vonzóvá, élettelibbé tenni az iskolát. Iskolareform nem - reformiskola talán igen. A reformiskola ugyanis nem egy-egy tantárgyat, még csak nem is a tantervet próbálja korszerűsíteni, hanem szinte az egész oktatásinevelési szisztémát szeretné megváltoztatni.

Itt van például a törökbálinti általános iskola. Külsőleg olyan, mint az utolsó néhány esztendőben épült többi falusi „suli”, de ha bekukkantok a tantermekbe, rögtön látom: ez nem akármilyen, hanem képességfejlesztő kísérleti iskola, sőt, Orosz Zsuzsa igazgatóhelyettestől még azt is megtudom, hogy az országos képességfejlesztő központ szerepét is betölti: innen és az Oktatáskutató Intézetből segítik, készítik föl az ország félszáz iskoláját a Zsolnai-módszer alkalmazására.

Zsolnai József az Oktatáskutató Intézet iskolakutatási osztályának a vezetője s egy személyben ennek az iskolának a kutatásvezető igazgatója. Ő dolgozta ki

1971-ben, majd kipróbálta s alkalmazta is azt a nyelvi-irodalmikommunikációs tanítási programot, amellyel egy-két év alatt csökkentette, többnyire föl is számolta az iskolakezdő gyermekek egyharmadát jellemző nyelviközlési elmaradottságot. Az oly sokszor emlegetett hátrányos helyzet ugyanis az iskolában elsőként kommunikációs nehézségként jelentkezik. Szegényes a szókészlet, kultúrálatlan a kifejezésmód, nehézkes a megértés. És a nyelvi elmaradottság az oka, hogy a hátrányos helyzetű tanuló a későbbiekben az olvasásban, betűvetésben, számolásban és a többi tárgyban is elmarad. És miután Zsolnai József és a kísérletre vállalkozó munkatársai egyre több iskolában meggyőződtek róla, hogy a beszédkészség és vele a nyelvi érintkezés többi eszköze és módja fejleszthető, a kutató elhatározta: olyan programot dolgoz ki, amelynek alkalmazásával nemcsak a nyelvi kifejezési készség, hanem sok más képesség is fejleszthető lesz.

„Az oktatás egyre kevésbé tud olyan béreket fizetni, amelyek csábítják a legjobbakat. Ennek következménye a pedagógus társadalmi helyzetének fokozódó romlása, ami tovább nehezíti, hogy éppen azokat az embereket vonzzák a pedagógus pályára, akikre az oktatás minőségének és termelékenységének megjavításához szükség lenne.” (Pb. H. Coombs)

Reformiskola csak akkor és ott hozható létre, amikor és ahol akad erre vállalkozó reformpedagógus. És nemcsak egy szál, hanem teljes testületre való! Mert a Zsolnai-féle képességfejlesztő iskola legelső szabálya, hogy a hátrányos helyzetű, elmaradott gyermekeket éppen úgy fejleszteni kell, mint a hazulról „jól elbocsátott”, már jelentős munícióval érkezőket. Méghozzá nemcsak egyetlen tantárgyból, hanem általánosan. Ehhez viszont a pedagógusnak meg kell ismernie minden egyes tanítványát, majd olyan kisebb csoportokat kell szerveznie - egy-egy osztályban kettőt, hármat vagy akár ötöt -, amelyek különböző nehézségű feladatokat megoldani képesek. A feladatoknak pedig olyanoknak kell lenniük - mind az „erősek”, mind a „gyengék” csoportjában -, amelyek „húzzák” a gyermekeket. (Zsolnaiék egyébként megvizsgálták, sőt pontosan kategorizálták, milyen képességek fejlesztését „célozhatják meg” kísérleti programjukkal. A lista egyedül a nyelvi képességek közül huszonötöt különít el!)

Már csak azért is, hogy a nevelő egyszerre három-négy kiscsoportot „mozgatni” tudjon, a reformiskola állandóan tanuló pedagógusokat igényel. A képességfejlesztő módszer alkalmazására száz-kétszáz órás tanfolyamon készítik föl a nevelőket, de ez nem elég. Bábozni, énekelni, táncolni, virágot kötni, logopédiai gyakorlatot irányítani is meg kell tanulniok, hiszen ilyesmikkel a főiskolán vagy az egyetemen sohasem foglalkoztak. Vajon hány olyan pedagógus akad, aki mindezt önként, külön honorárium híján vállalja? De mindezeken felül újra meg kell tanulnia a reformpedagógusnak tanítani is. Másként tanítani, mint tette eddig.

A program második fő sajátossága ugyanis a következő: a tanárnak el kell felednie, hogy melyik tudományágra szakosodott. Itt nem egymástól gondosan elkülönített tantárgyakat adnak elő, hiszen ebben a korban a gyermekek nem a tudományágak szerint cserépdarabokra széttört, hanem a sokszínű-sokoldalú, tel-