Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-08-15 / 16. szám

MAGYAR MŰHELYEK 47

Akiről kemencét neveztek el

Egy üvegszobor-kiállításon, a Dorottya utcai kiállítóteremben találkoztam műveivel először. Nyolc évvel később aztán személyesen is megismertem Utrechtben, Hollandia e gyöngyszemének belvárosi sétáló utcája magyar galériájában.

Mészáros Mari 1977-ben végzett az Iparművészeti Főiskola Szilikátipari Tervező Tanszékén. Diplomamunkájának nem az üvegszobor, hanem a lakásvilágítás helyzete és eszközei volt a témája. Ám ez csak rövid kitérő életében, művészi pályáját a főiskola utolsó két évében tanult gipszöntés, az élő modellről vett gipszformák alapján készített, úgynevezett rogyasztott üvegszobrok határozták meg.- Az első nagy fordulatot pályámon - a csoportos kiállításokat követően - az amerikai Corning Museum of Glass tárlatán való részvétel jelentette 1979-ben - meséli. - Éppen, hogy végzősként egy nemzetközi zsűri erre a kiállításra választott munkáimból. Jó indításnak bizonyult ez művészi pályámon, hiszen a kiállításon az üvegszakma nagyjai vettek részt. A kiállítás ráadásul utazott, éveken keresztül bejárta az egész világot, Amerikától Japánig, Angliától Franciaországig vitték az anyagot, így bekerültem a nemzetközi katalógusokba, s ezáltal a nemzetközi vérkeringésbe.- Gondolom, ebből következett aztán, hogy most Hollandiában él és dolgozik...- Egy olyan faluban telepedtem le Utrechthez közel, Woorthuizenbe, ahol egy nagy üveges üzem van. Vezetőjével valóban egy kiállításon találkoztam először. Meghívott ide dolgozni, az üzemnek hatalmas üveghajlító kemencéi vannak. Egy idő után azokat a lehetőségeket, utakat kezdtem keresni, miként dolgozhatnék önálló művészként. Az

üzem háttér maradt, ahol bérelek egy kemencét üvegmunkáim elkészítéséhez. A gyárnak ez nem igazán nagy üzlet, de engem már elfogadtak, megszoktak. S esetleg reklámnak sem rossz, ha műveim elkészülési helyének az üzemet tüntetem fel. Bár nagy szükségük nincs rá, hiszen nagy szériákban építészeti hajlított üvegeket állítanak elő. Jellemző azonban kapcsolatunkra, hogy kemencét is neveztek el rólam.-Az otthoni lehetőségek menynyire játszottak szerepet abban, hogy új környezetben kezdte újra az életét?- Későn végeztem a főiskolán, gyereket, lakást szerettem volna, műtermet, kemencét s ezt nem láttam elérhetőnek. Úgy ítéltem meg, ehhez körülbelül húsz évet kellett volna „küzdenem”, nem volt türelmem kivárni. Akkor jöttem ki Hollandiába.- Újrakezdeni sem lehetett azért egyszerű...- Azt nem mondom, hogy itt fantasztikus az élet. De mindenünk megvan, ami kell. Nagyon vallásos faluban lakom. Most már ugyan vannak Amszterdamból, Rotterdamból betelepült emberek, de mégis, mikor odakerültem ... egy művésznő egy gyerekkel, egyedül; mégis csak furcsa jelenség. A legmesszebbmenőkig segítettek; valószínű, hogy volt, aki nem szimpatizált velem, de nem éreztették, befogadtak. Tudok dolgozni, bérelek egy házat, fel tudom nevelni a gyermekemet. Nem kell ennél több. Ez a falu egy nagy család, ahol mindenki mindenkit ismer és úgy érzem, hogy most már otthon vagyok.- Hogyan sikerült a művészi beilleszkedés? Nyilván itt is létezik konkurenciaharc a művészek között, melyben az idegenség nem feltétlen előny...- Ez egy kis ország. Ismertem mindenkit, aki itt az üveges szakmában név volt s az ma is. Az „idegen” megítélése emberi dolog. Van, aki nem tesz különbséget, van, aki úgy gondolja, hogy elég holland művész van és megkülönböztet - hátrányomra. Igazából azonban ezt nem érzem, a galériákban a művész megítélése

I nem eszerint történik. Idekerülé-