Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-08-01 / 15. szám
HAZAI KÖRKÉP 27 16. születésnapját már betöltött Trabant gépkocsi.- Van egy minimális anyagi szint, amit a mérnökök számára is biztosítani kellene - vélekedik a fiatal gyártmánytervező hogy legalább a napi megélhetési gondok ne nyomasszanak annyira. És még valami: nálunk, én legalábbis így tapasztalom, annak van tekintélye a társadalomban is, az üzemen belül is, akinek pénze van. Hiába, az emberek már ilyen leegyszerűsített szempontok szerint ítélnek. És mivel a mi fizetésünk kevesebb, mint a fizikai dolgozóké, a presztízsünk is hasonlóképpen alakul. Ugyanezt hallottam Homoki Istvántól, úgy pontosítva, hogy az azonos életkorú munkás többet keres a vele egyidős mérnöknél. Ismét Ritus szolgál adatokkal: a mérnökök és a szakmunkások kereseti aránya egy a kettőhöz arányban áll. A szakmunkások gmk-val, túlórával megkeresik a harmincezret, a mérnökök, ha szintén „rávemek”, a maximum tizenötöt. A főosztályvezető még hozzáteszi :- Azért nem mindenütt ez a helyzet. Most ment el az egyik kollégám, remek mérnök, a Siker, a feltalálók magazinja éppen az utolsó számában írt róla két teljes oldalt, egy kft ajánlott neki bruttó negyvenezret. Itt tizenhatezret kapott.- És mi lesz ott a munkája?- Ugyanaz, ami itt volt. Tervezés.- Ha lesz egyáltalán munkájuk!- Feltételezik, hogy nagy cégektől kapnak majd megbízatásokat. Például tőlünk.- Mert különben leállhatnánk - hangzik be kintről Ritus kommentárja. r Az ilyen tehetségek pótolhatatlanok, pláne annyiért, amennyit mi fizethetünk! Az értelmiség értékét azonban korántsem csak a fizetés, a kereseti lehetőségek, a többé-kevésbé latban, mint a szakmai felkészültség. A következmény: a mérnökké lett hallgatóknak csupán kicsiny részét irányította olyan oktató, aki maga is eredményesen munkálkodott. Az orvoslás módja az, hogy akárcsak Finnországban, nálunk is ki kellene kérni egy-egy professzori kinevezés előtt nagy nemzetközi szaktekintélyek véleményét. És addig is: a nagyvilágban tevékenykedő kiváló szakemberek közül minél többet meg kellene hívnunk vendégprofesszorként, s ehhez a nagyvilágban szétszórtan élő, kimagasló magyar szaktekintélyek meghívása lehetne az első lépés. Az augusztus 21-től 26-ig tartó budapesti tudományos találkozón már elkezdhetnénk a kölcsönös ismerkedést. Éppen ilyen fontos lenne, hogy a valóban alkotóképes magyar egyetemi vezető gárda tagjai öt-hat évenként egyesztendei szabadságra mehessenek, és ez alatt, bejárva a világot, összeszedjék a továbbfejlődésükhöz szükséges ismereteket. Mindezt természetesen az állam pénzén. De ez már érinti a második gondot, a tőkehiányt. A magyar egyetemek műszer- és gépparkja hiányos, elavult. Kevés a számítógép, ami van, az egymással nem kompatibilis. Telekommunikációs rendszerünk elmaradott, már csak emiatt sem támaszkodhatunk a nemzetközi adatbankokra. Mindez visszahat a képzésre, s azt „eredményezi”, hogy a magyar mérnöktársadalom olyan jéghegyszerű formát mutat: a csúcs messzire fénylik, nemzetközi mércével mérve is világszínvonal, de a jelenlegi garnitúra jelentős részére nem lehetünk túlontúl büszkék. Ennek azonban nemcsak képzésbeli, anyagi vagy káderkiválasztási, hanem kifejezetten társadalmi okai is vannak. Ezeket összefoglalni talán így lehetne: Magyarországon az utolsó fél évszázadban lebecsülték az értelmiséget. A Horthy-érában az értelmiségnek rangja volt, és ezért igyekezett is újratermelését a saját köréből biztositani. Érezhető nyomás volt, hogy ebbe a zárt értelmiségi körbe ne kerüljenek be nagy számban munkás- és parasztfiatalok. Manapság az ellenkezőjéről beszélünk ugyan, de vajon melyik értelmes ezekhez kötődő, de nem csupán ezektől függő lakásviszonyok és más életmódelemek és -keretek határozzák meg. Különösen akkor nem, ha egyes személyek helyett egy teljes foglalkozási ágról van szó. Azt hiszem, a mérnök értéke elsősorban attól függ, hogy milyen értékes alkotásra képes. A főosztályvezető szerint azonban ezt sem csak a képzés minősége vagy a mérnöktársadalom - benne az egyes személyek - tehetsége, alkotókészsége, szorgalma határozza meg:- Romló épületek, avuló gépek között dolgozunk. És ha a nyugati műszaki fejlettséghez viszonyítjuk a magunk állapotát, akkor egyre növekszik az elmaradottságunk. Ebből ered, hogy a magyar mérnöknek rossz a közérzete. A mi szakmánkban, a járműgyártásban a nyugatnémet, a japán, az angol és a francia termék jelenti ma a csúcstechnológiát. És hogy ez a csúcs milyen, azt nemcsak hallomásból vagy híresztelésekből ismerjük. Ma már minden tehetséges tervezőmérnök két-három éven belül kijut Nyugatra, és munkás- vagy parasztszülő engedi egyetemre tehetséges gyerekét - még ha bírná is a költségeket és a kereset kiesését -, csak azért, hogy négy-hat évnyi kemény munka után a gyerek fizetése egyharmada legyen annak, amit nyolc általánossal megkereshetne? Kialakult tehát nálunk egy olyan kontraszelekció, amely a szocialista elvek ellenében hat, márpedig az ország számára szinte életveszélyes, ha értelmisége kicsiny körből verbuválódik. Köztudott: az ország gazdaságát mielőbb rendbe kell hoznunk. Ehhez sok okos, tehetséges mérnökre van szükség. A feladat tehát az, hogy a képzés eddigi hiányait próbáljuk meg továbbképzéssel vagy ráképzéssel csökkenteni. Ha ez sikerül, akkor a magyar mérnök jóval többet fog érni, mint amennyit ér jelenleg. Az augusztusi „mémöktalálkozó" is hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy megismerjük mindazokat, akiknek a közreműködését igénybe kívánnánk venni. És a másik oldal: mi sem akarunk afféle szegény rokonként bemutatkozni, szeretnénk, ha a vendégek eredményeinket is megismernék.
