Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-08-01 / 15. szám
18 HAZAI KÖRKÉP TISZAI HALÁSZOK őszi lehalászás, amikor a nagy hálót meghúzni összetrombitálják a környék összes halászát. Nem verik a Tiszát A kerítőháló használatánál is látványosabb volt a század elején még évenként előforduló, akár ötven halászt is felvonultató, jól megszervezett halfogó alkalom, a nevében is meghökkentő tiszaverés. Valóban verték a Tiszát ekkor. Ladikokról csapkodták a vizet evezőlapáttal, láncokkal, hujgatva-kiabálva, hogy minden halat felzavarjanak búvóhelyéről. Mögöttük haladtak a kecés kishalászok sorban egymás mellett, parttól partig. A fenéken húzott egyszemélyes hálójuk sorfala a halak ügyetlenebbjét máris csapdába ejtette, a többit továbbzavarta. Kilométerekkel odébb ugyanis az öreghálóval keresztberekesztették az egész folyót. Végül itt történt meg az esztendő legnagyobb fogása, miután a kishálós hajtők a nagy záróhálóhoz érkeztek. Egy tiszafüredi mindentudóval beszélgettem egyszer a tiszaverésről. Suhanckorából emlékezett rá. Amit mesélt róla, abból szépen kikerekedett a tanulság is. A folyóviz bérlőinek találmánya volt ez a késő őszi, szezonzáró esemény. Ennyi zsákmányt soha máskor nem láttak, de böjtje is volt annak, mert kiszipolyozta a Tiszát. A halászembert természetismerete a józanságra neveli, ő nem akarja az összes halat kifogni. Menti az ivadékhalat, visszadobja a méreten alulit - hosszú távon is meg akar élni a vízből. Egyvalamit nem tisztáztunk itt, és az a ladikról leeresztett és a fenéken húzott V alakú háló: a kece. (Ősi szókészletünk legszebb gyöngyszemei válnak értelmetlenné, ha már csak egy-egy eltűnő mesterség képviselői használják.) Két, ölnyi hosszú rudat ollóformán összeillesztenek, ide kötik a hosszan elnyúló, zsákszerű hálót, aminek a szájánál lólábszárcsontok sorakoznak nehezékül. Hét vagy kilenc csont, de feltétlenül páratlan számú. (Érdekes, a juhászok mellényén az ezüstgombok is mindig páratlanok. Vajon miért van ez így?) Épp a lócsontokon kaptak hajba a magyar halászat első jeles kutatói a múlt század végén: az agg polihisztor, Herman Ottó és az összehasonlító néprajz ugyancsak felkészült ifjú tudósa, Jankó János. Herman váltig az őshazából eredeztette kecénket, Jankó pedig amellett kakaskodott, hogy a csontnehezékek az Alföld kőhiányával magyarázhatók. Vitáikhoz e sorok írója merészel hozzászólni: még véletlenül sem akadtam olyan kecére, ahol a manapság nehezen beszerezhető lócsontokat például a marha lábszárcsontjai helyettesítenék. Talán amikor a vízben egymásnak ütődnek, az üreges lócsont ad olyan hangot, amit a marháé nem? A tradíció nem lehet indokolatlan. Kecsegefogó szerszám a kece. Az óriási vizák eltűnése után az egyetlen porcoshalunk szája alul metszett, jelezvén, hogy a fenékről táplálkozik. Az ilyen halak az első kárvallottjai a mederben leülepedő szennyezéseknek. Voltak esztendők, amikor a kecsege a védett hal státusába került. Most kétszeresen is örülhetünk, hogy újra gyakori: bármikor hozzájuthatunk fejedelmi húsához. Vízen ringó halboltok A régmúltba vezetnek a halászbárkák is. Olyan hajó ez, amit szándékosan kilyukasztottak, hogy a faépítmény teste a vízbe süllyedjen. Szitává fúrt oldalán szabadon áramlik a folyóvíz. Egészen az eladásig a saját közegükben élnek tovább a bárkában fogva tartott halak - nem is lehetne ennél jobb megoldást találni számukra. Ezek után nem értjük, hogyan jutottunk oda, hogy egy kezünkön megszámlálhatjuk, mennyi maradt ezekből a romantikus alkotmányokból. A kis fogásokhoz méretezett bárkácska nem is hasonlítható a pompás, legalább 10-15 méter hosszú állóbárkához, amely a múlt századi festményeken látható fedeles gabonaszállító fahajókat juttatja eszünkbe. (Ennek köszönhette gazdagságát Jókai arany embere, a komáromi búzakereskedő.) Hajóácsok, a saját nyelvükön superok készítették a hatalmas haltárolókat a nagykereskedők megrendelésére. Mindenféle tervrajz nélkül, csak a tapasztalataikra hagyatkozva. A bárka végébe kalyibát ácsoltak a mérleg és más holmik tárolására. Régebben itt lakott a bárkagazda. Legszebb része a büszke orrtőkéje, amit olyan csavarosra faragtak, mint a nagybőgő feje. (A gabonáshajókat másként bőgőshajóknak is nevezték.) Híres hajóácsok éltek Szegeden és Szolnokon, de ma egyik városban sem találjuk a parthoz kötött halboltokat. Az utolsók egyike még diákkoromban ott vesztegelt Szegeden a halászcsárda előtt. Úgy látszik máig sincs olyan városvédő, aki elmagyarázná: a szegedi városképhez tartozott ez is. Egy halászbárka most Tápén teljesít szolgálatot, de olyan helyen, mintha elrejteni kellene. A tiszavirág élete Erről a lepkécskéről - a szitakötők közeli rokona - alig tudunk többet a nóta első soránál, meg hogy kérészéletű a szegény pára. Valóban rejtett életű, fura teremtmény. Apró szerves hulladékokon három esztendőn át nevelkednek a mederfenék sarában, amíg egy nyár eleji nap délutánján, mintegy varázsütésre - máig sem értett jeladás parancsára - seregestül indulnak az ezer veszélyt jelentő felszín felé. Az undok kis férgek légiesen finom pillangókká változnak. Sietve keresnek szilárd helyet, ellepve a bokrokat, de még a halász ladikját is. Itt még egyszer megvedlenek, azután indulnak újból a víztükör fölé. Csak pár óra adatik a párkeresésre, a légi nászra, azután ezrével hull a mélybe létezésük újabb állomása, a peték tömege. Mire aranyhidat ver a lenyugvó nap, valóban temető lesz a Tisza a tovasodródó rovarhullák millióitól. Hozzá kell tenni: több európai folyóban honos ez a faj, de csak a mi szőke Tiszánkra és néhány mellékfolyójára jellemző a felhőszerű tömeget alkotó tömeges rajzás. Szép tiszavirágzást produkál még néha a Körös is. (így lesz a
