Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-06-19 / 12. szám
A TIZENKÉTNEVŰ VÁROS Bratislava, régebbi magyar nevén az Árpád-kori várispánról elnevezett Pozsony, 1969 óta Szlovákia fővárosa. A több mint félmilliós nagyváros a Duna középső szakaszának kezdetén fekszik, ahol a nagy folyó a dévényi kapun belép a Kárpát-medencébe. A város múltja az ősidőkbe nyúlik vissza. A régészeti feltárások már a csiszolatlan kőkorszak emberének nyomait is megtalálták itt, majd ettől kezdve a szervezett emberi társadalom jelenléte folyamatos. A Kr.u. 4. századig a Duna menti római védővonal bástyája, amelyet a népvándorlás korában szláv, avar és egyéb népek vesznek birtokba. A fuldai német évkönyvek szerint a magyarok 907 táján, nagy csatában ragadták el a bajoroktól. A terület Szent István királyunk óta Magyarország része és évszázadokig legfontosabb nyugati határerőssége, Szent László privilégiuma alapján szabad királyi város. Hunyadi Mátyás Academia Istropolitana néven egyetemet alapit Pozsonyban Vitéz János érsek rektorsága alatt. A mohácsi csatavesztés után ide menekül udvarával az özvegy királyné, 1535-től I. Ferdinánd kívánságára Magyarország közigazgatási székhelye, a következő évtől hivatalosan is fővárosa, koronázó városa és a magyar országgyűlés székhelye. A későbbi századok során 19 magyar királyt és királynét koronáztak Szent Márton dómjában. 1825-től 1848-ig a reformországgyűlés színtere a város. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását és a trianoni békét követően a megalakult csehszlovák állam birtokába került. Történelme során Pozsonynak tizenkét neve volt. Forog az idegen Különös, hogy annyi külföldjárás közben, az elmúlt harminc esztendőben mindössze négy-öt alkalommal jártam a szomszédos Csehszlovákiában. Pozsonyban és másutt a Felvidéken pedig éppen húsz esztendeje. Kétségtelen, hogy értesüléseim ezáltal talán nem oly sokrétegűek, mint azokéi, akik rendszeresen látogatják az országot, de a nagy időtartamok benyomásait összevetve, tán élesebben látom az élet minőségének egy-két változását. Hasonlóképp ahhoz, hogyha naponta látja a szülő gyermeke növekedését, fel sem tűnik számára a lassú változás, de amikor hosszabb időt tölt távol, bezzeg csodálkozik, hogy mekkorát nőtt közben az apró'ember. Nos, így voltam én Pozsonnyal, csak hát ellenkező előjellel; irdatlan nagyvárossá terjeszkedett ugyan az elmúlt esztendőkben, az óváros magjának felújítása is előrehaladt, de ezzel együtt is mintha szegényesebb lenne a látvány a két évtized előttinél. A hatvanas évek elején egyik idős és elhamarkodott ítéletűnek korántsem mondható rokonom még kis Kánaánként emlegette Csehszlovákiát, ahol tisztességesek a bérek és a nyugdíjak, alacsonyak az árak és az üzletek valóban dugig voltak a miénknél összehasonlíthatatlanul jobb minőségű és korszerűbb áruval. Az árak ugyan azóta sem emelkedtek olyan magasra mint nálunk, de az egykor bőséges pozsonyi üzletekben egyre gyakoribb az áruhiány. Úgy tűnt, hogy mindenki mindent vesz, ami eladó, vagy netán értékálló, hogy az árualapnál rohamosabban gyarapodó készpénzét elkölthesse. A gyorsan, talán túl gyorsan is növekvő Pozsonyban nem éreztem a nagyváros lüktetését. Jórészt roncstelepre való járműmatuzsálemek zörögnek végig az utcákon, este nyolc óra után néhány notórius részegen és a rend őrén kívül alig jár ember az utcán, és ha netán nagyobb tömegű európainak támadna kedve, hogy ezt a szép, történelmi várost megtekintse, aligha tudná bármivel agyonütni a ráérő idejét. Az pedig korántsem biztos, hogy ehelyett kellemes „ejtőzés” esik a szállodában, hiszen ahol én laktam, éjszakára két pulóvert húztam n^agamra, miután a szokásom ellenére elfogyasztott borovicska pálinkától sem tudtam átmelegedni. Gyártottam is nyomban a kínkeserves szójátékot, hogy a Belváros képe általában barokk, a szálloda viszont „román stílusú” volt, azaz éppúgy fűtetlen, mint a romániai hotelek többsége. Csakhogy... aki az idegenforgalmon spórol, az a jó hírét pazarolja, ami hosszú távon aligha lehet kifizetődő üzlet. Személytelen látleletek A szlovákiai magyar lakosság száma 1980- ban 559 490 fő volt, mintegy 200 ezerrel több az 1950 évinél. Első hallásra magam is örömmel nyugtáztam a számok ilyetén alakulását, hiszen ez nem kevesebbet jelentene, mint azt, hogy végre van egy terület - még ha az anyaországon kívül is - ahol nem csökken, hanem növekszik a magyar népesség száma. Helybéli barátaim azonban óva intettek a túlzott derűlátástól, mert korántsem biztos, hogy az adatszerű növekedés mögött valóságos a lélekszám növekedése. A statisztikákat gyaníthatóan rontotta vagy javította, hogy a nemzetiségekkel szembeni politikai bánásmód függvényében hányán merték az elmúlt évtizedekben önmagukat magyarnak vallani. Mert ne feledjük, hogy 1945 után a magyarság ezreit sújtotta a kitelepítés, sokféle árnyalt, vagy leplezetlen zaklatás a nemzettudat elvakultjai részéről. De hogy is állunk e tájon jelenleg a nemzettudattal? Korábban számottevőnek tűnt a csehek, szlovákok, magyarok és más nemzetiségűek között az egy nemzetté olvadás folyamata, legalábbis addig, amíg boldogulását találta valamennyi a politikailag liberálissá szelídülő, gazdaságilag pedig szépen gyarapodó közös hazában. A folyamat azonban lelassult, majd megrekedt, következményeként annak is, hogy az egykor európai átlagon működő csehszlovák gazdaság lemaradt a fejlettebbek mezőnye mögött. Állandósult a szlovák lakosság nemzeti önazonosság-keresésének zavara is, - amely minden nemzetté válási folyamat elkerülhetetlen velejárója ugyan, de a mindenáron való görcsös és gyors bizonyítás vágya megüli a lelket, az egyént pedig bizalmatlanná és türelmetlenné teszi másokkal szemben. A csehek kivételével - akik múltjuk és kultúrájuk iga1 zolható tudatában ilyesmire nem kényszerülnek - ma az ország minden más nemzete tájékozódási pontokat keres. A magyarok ezt a tájékozódási pontot természetszerűleg az anyaországban lelik meg, annak ellenére, hogy nem akkor utaznak Magyarországra, amikor kedvük tartja, lassú, bürokratikus huzavonákon keresztül és immár jövedelmeiket alaposan megterhelő áron jutnak az itteni lapokhoz, könyvekhez, de a rádió - és televízióadások ezt némileg mégis pótolják. Azért valahányan a lelkemre kötötték, hogy nekik nem élelmet, ruhát, gyógyszert kell gyűjteni, mint erdélyi kisebbségi sorstársaiknak, ők az őszinte, kendőzetlen magyar szónak, betűnek vannak éhében. A kisebbségi lét buktatói Fájlalják és kemény bírálattal illetik továbbá, hogy az oly sokat emlegetett, ám a valóságban soha nem létezett internacionalizmus évtizedeiben sem a hivatalos magyar állami és politikai vezetés, sem pedig a Magyarok Világszövetsége nem vett tudomást, nem tett említést felvidéki véreink sorsának alakulásáról. Illetve, ha tett mégis olykor, akkor szépen simuló szavakkal borította be a zavartalan és gyümölcsöző barátság képétől alaposan eltérő valóságot. Találkozásunkkor nem tudhatták még, hogy a Világszövetség hamarosan kiterjeszti tevékenységét immár hivatalosan is azok felé, akik bár egy tapodtat sem mentek el szülőföldjükről, csupán a haza zsugorodott ki alóluk. Kértek, mondanám meg itthon, hogy elvárják az anyaország törődő figyelmét; tegyük szóvá idejekorán a kifogásolnivalókat, ha vannak ilyenek. Való igaz, a területet csatolások történelmi tényének tudomásulvétele senkit nem kényszeríthet arra, hogy egyúttal a nemzetiségi jogok megnyirbálása felett is szemet hunyjon. Vezető politikusunk mondta a minap, hogy a trianoni békediktátumokat legalább megszerettetni ne akarjuk a magyarsággal. 26