Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-01-22 / 2. szám

I Ahogy olvasóink látják Milyen a magyar? Öt lapszámon keresztül fejtette ki véleményét a magyar szellemi élet 16 kiválósága: Keresztury Dezső, Doráti Antal, Sinkovits Imre, Rubik Ernő, Kulcsár Kálmán, Czeizel Endre, Bay Zoltán, Ferdinándy György, Köpeczi Béla, Bállá László, Cserháti József, Fekete Gyula, Demján Sándor, Victor Vasarely, Makovecz Imre, Borsos Miklós. Az írásokra számos - egyes esetekben szélsőséges - hozzászólás, vélemény érkezett. Az alábbiakban ezekből idézünk. Vigyázzunk a veszélyes magyarázkodással! A Milyen a magyar? összeállítás mellett kö­zölt „Használati utasítás Európa népeihez” című cikkük olvasásakor sok gondolatom tá­madt. Igazán nem is a táblázaton, hanem a magyarázatként mellette közölt cikken üt­köztem meg. Mert a cikk hangvételével, szó­­használatával támpontként ismeri el a „Völ­­kertafel” megállapításait. A cikk írója sza­badkozik, miképp is jöhetett létre ilyen „nem hízelgő” kép rólunk - ezáltal mintegy hitelt ad az állítottaknak. Amint a cikk megállapítja: „Az ilyen táb­lák hatása a nemzeti identitás kialakításában és formálásában nem lehetett csekély.” Ugyanez érvényes a cikkre is! A tábla nem kíván magyarázatot - semmiképp ilyen, azo­nosságtudatunk kialakítása és őrzése szem­pontjából veszélyes, hebegő, védekező ma­gyarázkodást. * SZÉLL CSABA Erkrath, NSZK A külföldi magyarok többsége szégyelli magyarságát Az iskolában nemegyszer előfordul, hogy a felelésre felszólított diák haboz, hallgat, nem találja azonnal a megfelelő szavakat, vagy éppen nem is tud válaszolni a kérdésre, mert nem készült. Amíg ő töpreng, egyik társa, akinek a kisujjában van az aznapi lecke, nem tud uralkodni magán, hanem áthágva a szabályokat, anélkül, hogy felelésre jelent­kezne, hangosan mondja, amit tud. A tanár ilyenkor rendszerint bosszankodva rászól: „Nem téged kérdeztelek! Akkor felelj, ha kérdeznek!” Most, amikor ezeket a sorokat írom, egy kicsit ennek az okvetetlenkedő diáknak a bőrében érzem magam. Nem vagyok országos vagy világhírű tu­dós, művész, feltaláló, gyáros. A „Magyar Hírek” szerkesztősége részéről érthető, hogy nem az én véleményemet kérdezte arról, hogy milyen is a magyar ember, illetve mi­lyennek látja önmagát. Ennek ellenére úgy teszek, mint az említett diák. Nem tudom a szót magamban tartani. Életem nagyobbik felét külföldön kellett leélnem annak ellenére, hogy őszintén szól­va, sohasem kívántam hazámat úgy elhagy­ni, hogy más országban próbáljak szeren­csét. Talán ennek is köszönhetem, hogy nem bírtam elszakadni a magyarságtól. Érdekelt a nyugati világba vetődött honfitársaim és az otthon maradtak sorsa egyaránt. Jó három évtizedes újságírói és egyéb ténykedésem so­rán a sors nemcsak magyarokkal, hanem számos más nép fiával is összehozott. Talál­kozásaim és beszélgetéseim alapján soroza­tos összehasonlításokat tettem magyarok és más nemzetiségűek között. Ezért engedem meg magamnak, hogy most hívatlanul, kér­­dezetlenül is beleszóljak néhány mondattal a vitába. Nem értek egyet azzal a megállapítással, hogy a magyar irodalomban gyéren találko­zunk önmagunk, a magyarok jellemzésével. Ellenkezőleg, saját tapasztalataim alapján állítom, hogy könyvtárnyi anyagot lehetne összeállítani azokról az irodalmi, történelmi, politikai és egyéb írásokból, amelyek szerzői a magyarság jó és rossz tulajdonságait sorol­ják fel. A megállapítások az esetek többségé­ben meglehetősen egyoldalúak. Az a benyo­másom, hogy úgy cselekedtünk évszázado­kon keresztül, mint az az ember, aki a tükör­ben a környező világról tudomást sem véve, állandóan csak saját képmását szemléli. Egyszer elragadóan szépnek, máskor elvisel­hetetlenül csúnyának találja, attól függően, milyen a hangulata. Külföldön töltött éveim során rájöttem ar­ra, hogy összehasonlítási alap nélkül nem al­kothatunk a magyarságról reális képet. Ösz­­szehasonlítási alapul pedig részben más né­pek megismerése, részben pedig annak az is­merete szolgálhat, hogyan vélekednek ró­lunk, magyarokról más nemzetek fiai. Még az elfogult és rosszindulatú ábrázolásokban is felfedezhetjük a realitás nyomait, amely tanulságul szolgálhat számunkra. Más népek rólunk alkotott véleményének megismerése ugyanakkor kijózaníthat, lehűti elbizako­dottságunkat. Mi, magyarok már évszázadok óta büsz­kélkedhetünk azzal, hogy a nyugati keresz­ténység védőbástyái vagyunk. Erről úgy nyi­latkozunk szóban és írásban, mintha az egész világ előtt nyilvánvaló tény lenne. Mintha - legalábbis Európában - minden ember tudná, hogy miért harangoznak dél­ben, mintha mindenki tudná ki volt Szent István király vagy Hunyadi Mátyás, mintha mindenki részvétet érezne irántunk elvesz­tett szabadságharcaink és a minket ért kü­lönféle történelmi igazságtalanságok miatt. Azok a szerzők, akik eddig arról akarták tu­dósítani a magyarságot, hogy miként véleke­dik róla a külföld, mindenekelőtt a nyugati külföld, ügyesen összeválogatták a pozitív nyilatkozatokat, és azokat tárták az otthoni magyarság elé. Ezzel csak erősítették azt a tévhitet, hogy minket a nyugati népek a ke­reszténység felvétele után befogadtak a ma­guk testvéri közösségébe, tiszteltek, becsül­tek bennünket, értékelték eredményeinket. A valóság sajnos az volt, hogy azokat a gyak­ran idézett pozitív nyilatkozatokat valahol elfelejtett régi könyvek sorai közül kellett előkaparni. Doráti Antal azt írta, hogy a magyart ide­gen társaságban „érdekesnek” tartják. Az „érdekes” kifejezés mögött sajnos ott lap­pang az előítélet. Miért nem mondják pl. egy franciára, egy svédre, egy olaszra, egy görög­re vagy akár egy lengyelre, hogy „jé, maga olasz, francia, svéd, vagy lengyel és ez mi­lyen érdekes”? A jól nevelt európai a társa­ságban csak úgy halkan megjegyzi valakiről, hogy „ez az ember zsidó”, vagy, hogy „érde­kes, hogy magyar”. A kevésbé jól nevelt szó­járása hasonló esetben már „büdös zsidó” és „barbár magyar.” Ez az előítéletekkel terhes légkör vízvá­lasztóként hat, a külföldre került, ott élő ma­gyar jellegzetes tulajdonságai csakhamar észrevehetőkké válnak az idegen környezet­ben, mind erényei, mind pedig a hibái éle­sebben rajzolódnak ki. Mint említettem, az évek során különböző nemzetek fiaival talál­koztam. Nemcsak európaiakkal, hanem oly­kor ázsiaiakkal, afrikaiakkal is. Nagy és kis népek, gazdaságilag fejlett, magas életszín­vonallal rendelkező és fejletlen országok polgáraival egyaránt. Egyik sem szégyellte a maga nemzetiségét. Sem az Egyesült Álla­mok vagy Franciaország polgára, sem az egykori gyarmatból önállóvá vált afrikai or­szág lakója. Ezzel szemben a magyarok 90%-a határozottan szégyelli magyarságát és igyekszik minél előbb megszabadulni tőle. A magyarságnak talán erről a legjellegzetesebb jellemvonásáról beszélnek a legkevesebbet. A magyar a világ, de legalább Európa egyet-12

Next

/
Oldalképek
Tartalom