Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-06-19 / 12. szám
4. ...és az aula lefedése 5. A Földtani Intézet sodró erejű lépcsöháza 6. A Postatakarék palotájának pusztuló majolikarészletei / lota. Az ablakok, kapuk osztása, tagozata öszsurlók, halak vázát idézi, a kerítésoszlopokon hatalmas rügyek, bimbók ülnek, a homlokzati mezők a népművészet virágnyelvére átírt ammonitesz spirálok, ősrákok. A tetők gyíkok, sárkánygyíkok, pikkelyes bőrének mintázatát, a gerinccserepek hátgerincük fűrészfogas csontlemezeit idézik. A színes, kék, szürke cserepes tető mesebeli képet mutat. A főkapun kiömlő előlépcsőn belépve sodró, lüktető hatású előtérbe, lépcsőházba jutunk, az az érzésünk, mintha egy őscet, furcsa élőlény belsejében közlekednénk. Kígyózó lépcsőházi korlát vezet föl a díszterembe, miközben az érzékenyen formált részletekben, padlóburkolatokban, homokfúvott üvegekben és a napjainkban különös gonddal, eredeti szépségükben helyreállított berendezési tárgyakban gyönyörködünk. A Postatakarék épülete sajnálatosan elhanyagolt állapotban várja a biztatóbb jövőt. A sodró erejű külső és belső részletek, a hullámzó párkányok, a tető mozdulatlanságba merevedett hangsúlyos részletei a nagyszentmiklósi aranykincs hatása alatt születtek. A takarékpénztár gazdagon formált, üvegkristály kupolával borított pénztári csarnokkal és érzékeny vonalú bútorzattal, elvarázsolt kastélyra emlékeztethetett valaha. Az itt és a lépcsőházban álló kígyós-pávafejes oszlopok, fehér gipsz domborművek, a megelevenedni látszó elemek, valószínűtlen, különös hangulatot kölcsönöznek a pusztuló, számtalan sebesülésnek és átalakításnak kitett belső térnek. * Nem véletlen, hogy ez a kihívás a szűklátókörűség és ostobaság dühödt ellenállásába ütközik, s hogy a Lechner és követői körüli viták még napjainkban is felizzanak. A szecesszió forradalma ma is tart, a lechneri út szükségszerűen az ökológiai szemléletű, organikus építészeti gondolkodás felé vezet. Ügy is mondhatnánk, hogy a bartóki modellt, amely a Kossuth szimfóniától a Cantata Profanáig ível, az elvesztett, elvesztegetett szabadság, a természet megtalálásához vezet - Lechner vázolta fel először, ha homályosan is. Hatása túlnő az építészet határain. Személyes példája, kiáltványa nélkül - „Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz!" - soha nem született volna meg az élet csodáját ünneplő szecesszió, nélküle nincs Kós Károly, se Medgyaszay István, sem Lajta Béla, nem indul néprajzi gyűjtőútra Malonyai lelkes csapata, s talán még Bartók és Kodály sem fedezik fel a népzenét. Lechner a századforduló szellemi életének meghatározó és irányadó személyisége, apafigurája, akit a főváros művészvilága „papszinak” becéz. Kávéházi asztala szellemi központ, afféle ingyenes mesteriskola. Lechner Ödön és követői működési területe a Monarchia Magyarországa. Városházák, vidéki kastélyok, bérházak, templomok épülnek: Szegeden, Kecskeméten, Budapesten, Kolozsvárott, Szabadkán, Pozsonyban és másutt. A századforduló magyar építőművészete az európai szecesszió élvonalába tartozott. Az Építészt 1914 júniusában temették, a nemzet halottjaként. A menet tízezrek sorfala között az Andrássy úton vonult a Kerepesi temető felé. Elől a tanítványok, a tisztelők fáklyákat vivő csoportja haladt. A házakon gyászlobogók. A kőművesek, munkások tiszteletük jeléül néhány percre letették szerszámaikat. Lechner, az építész temetése szimbolikus eseménnyé növekedett. Még néhány nap és Szarajevóban eldördülnek a pisztolylövések, hogy elkezdődjék a Háború, amely szétszaggatta közös otthonukat, a Kárpát-medencét. Az európai rangú magyar építészet megteremtésének eszméje azonban búvópatakként tovább élt, ahogyan azt - mintegy búcsújaként - a mester megjósolta: „Most, hogy végigtekintek eddigi működésemen, megelégedéssel lehet megállapítanom, hogy a tények nekem adtak igazat. Egy új művészi kör alakulásának, egy új stílus keletkezésének lehetőségei ma már nem is képezik vita tárgyát ... egy nemzeti művészet kialakulása elkerülhetetlen egy nép számára, ha az a többi népek világversenyében elsüllyedni nem akar."(A Ház, 1911). Az új évforduló - a tervezett világkiállítás - időpontja felé haladva, ma még csak álmodhatunk arról, hogy a folyam két partját nem a nemzetközi építészet hazai epigonjainak semmitmondó alkotásai, hanem a csak itt, nálunk honos, színes, pompás paloták szegélyezik majd. Higgyük - talán. A piszkosszürkén hömpölygő Dunától, a porban, gázban fuldokló fák alól feltekintve, felsejlenek előttem az Iparművészeti Múzeum, a Földtani Intézet és a Postatakarék tetőzetének fényben megcsillanó virágos mezői, sétáló pávái, kerámia díszei és - csak káprázat vagy valóság? - mintha megremegnének. A falakon kúszó vakolat-indák leveleit mintha frissítő szél érintgetné, s a stukkó virágok is már-már nyiladoznak. Igen, mi élő, lechneri rangú építészetet akarunk, paradicsomot, ami visszaadhatja önbecsülésünket itt benn és ott kívül is a határokon CSETE GYÖRGY ÉPÍTÉSZ 17
