Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-05-08 / 9. szám
lencszer voltunk orosz fogságban és mindig megnyugtattak, hogy ne féljek, semmi bántódásunk nem lesz. Az utolsó tábornok azt mondta, hogy tűnjünk már el, mert unja, hogy lépten nyomon elfognak bennünket. Amikor befagyott a Duna és át lehetett jönni Pestre, a magyar hatóságok lehoztak az Andrássy út 60-ba, mert időközben azonosították a személyünket, és valami kifogást emeltek ellenünk. Itt vártunk a sorsunkra, amikor bejött két orosz katona, akiket még Budáról ismertünk. Nagy ordítozást csaptak a magyarokkal - hogy miről beszéltek, nem értettük aztán magukkal vittek és szélnek eresztettek bennünket. Több kellemetlenségünk a továbbiakban nem volt. Az utcán bolyongtunk, amikor egy ismerőssel találkoztunk, akinél meghúzhattuk magunkat néhány napig, de mivel gyerekeik 5 voltak és kevés volt az élelem, hamarosan elköszöntünk tőlük. Elmentünk a Dunántúlra, ahol megkerestetett és értünk küldetett a bátyám, aki Ausztriában volt amerikai fogságban. Mivel jól beszélt angolul, németül és franciául, az amerikai főparancsnokságon lett komornyik, és nagyon kedvelték. Ő választotta ki a személyzetet; egy bárónő lett a szakácsnő és egy grófkisasszony a szobalány. Kitűnő volt a kiszolgálás, az amerikai tábornokék méltányolták is, és amikor hazamentek, magukkal akarták vinni a bátyámat is. Ő azonban nem ment velük, mert édesanyámat és engem kutatott mindenfelé. Mi közben Párizsba kerültünk egy magyar orvosprofesszor révén, aki az egyik fontos baszk vezető barátja volt. Együtt jártak Németországban egyetemre, és a polgárháború után a baszk család itt nálunk, Magyarországon telepedett le, később pedig hazatért Spanyolországba. A profeszszor értesítésére baszk barátja azonnal válaszolt is, hogy induljanak el illegálisan, mert a hivatalos belépés még gyakorlatilag lehetetlen volt Spanyolországba. A professzorék azonban gyerekekkel, személyzettel nem vállalkoztak az útra, így mi mentünk helyettük. A határ előtt leszálltunk a vonatról és az utasítás szerint betértünk egy házba, amely közvetlenül a francia-spanyol határon állott. Itt sokáig kellett várakoznunk, mert a határőrök éppen az ablakunk alatt iszogattak. Amikor végre odébbáltak, átrohantunk Spanyolországba. Mint egész életemben, most is megsegített az Isten. Egy spanyol hölgytől kaptam egy szentképet, és bár református vagyok, azóta is azzal imádkozom. Indulásunk előtt azt is a lelkünkre kötötték, hogy a spanyol oldalon azt kell mondanom. hogy „colonel Ortega”. Ő volt a határszakasz parancsnoka, és úgy tűnt, hogy a neve megnyitja előttünk az utat. Jött is értünk egy szamaras paraszt, hogy majd ő elvisz bennünket a nyolcvan kilométerre lévő Irunba. Útközben újabb katonákkal találkoztunk, akik megkérdezték a szamarast, hogy ezek kik? Jó emberek, mondta a paraszt, most jöttek Franciaországból. Erre rögtön lefogtak, de én mondtam, hogy „colonel Ortega” és a jelszó ismét bevált: Ortega ezredes értünk jött a következő faluba, és egy Kónyái nevű magyarral, aki ismert bennünket a magyar színházi lapokból, elkísértek San Sebastianba. Ettől kezdve tulajdonképpen minden szerencsésen alakult. Már az első nap a Teatro Principe nevű színház homlokzatán nagy betűs feliratra bukkantunk, amely magyarul így hangzott: „Angyalt vettem feleségül. Egy magyar ötletből írta...” és egy ismeretlen spanyol név. Jani neve azonban nem volt kiírva, pedig ez volt leghíresebb darabjainak egyike, amit hatalmas pénzért adott el a Metro Goldwyn- Mayer filmgyárnak. Nos, aztán az történt, hogy ismerőseink elvittek minket a premierre, és a férjem elküldte a névjegyét a primadonnának. A premieren pedig a primadonna bejelentette, hogy itt ül a nézőtéren a híres középeurópai író, Vaszary János, aki a darabot írta, s kérte, hogy menjen fel a színpadra. Janival mindent lehetett csinálni, csak a színpadra feltolni nem, mert a ruháját már három év óta egyfolytában hordta és szörnyen nézett ki benne, ezért csak felállt a helyén és ott hajolt meg. A színtársulat később felment Madridba, majd amikor a női főszereplő Párizsba utazott, megengedte, hogy én lépjek fel helyette. így kezdődött a külföldi karrierem.- Azóta egyfolytában játszik külföldön ?- Huszonhárom éven keresztül, minden áldott nap kétszer játszottam. Este hétkor és éjjel tizenegykor.- Magyar színész ritkán csinál karriert külföldön.- A férjem zsenialitásának köszönhető, hogy a Barbara című darabbal kezdtem, amiben egy amerikai filmsztárt játszottam, aki nem tud spanyolul. A következő a Tovaris volt, amelyben orosz nagyhercegnőt alakítottam, majd a Francia szobalány következett. Szerepem szerint mindegyikben törnöm kellett a nyelvet, de közben eltelt öt év, és megtanultam spanyolul.- Ha jól tudom, fdmekben is játszott külföldön. Például a Zsivago doktorban...- Abban isteni sokat kerestem, de majdnem maghaltam. Omar Sharif leejtett a robogó vonatról. Külön pénzt kaptam érte, hogy benne lehessen a filmben a balesetem. A Zsivagón kívül csináltam spanyol filmeket és koprodukciókat is, de nem lettem igazán filmszínész, mert állandóan színpadon játszottam, és így nem tudtam a filmhívásoknak eleget tenni.-A hazai színházi és filmszakmával nem volt közben kapcsolata?- Nem. Tíz évvel ezelőtt jöttem először haza. Kristóf Károly, az akkori madridi magyar követ beszélt rá. Nagyon vágyódtam haza, de nem jöttem, mert a távozásom óta annyi rossz újságcikket olvastam magamról, hogy azt gondoltam, ha én egy ilyen kígyófészekbe belépek, ki tudja, mi történik velem. Sok vád ért itthon, de még ma sem értem, hogy miért. Például, amikor szegény Gobbi Hilda beteg volt, hívott, hogy látogassam meg. Angyali kedves volt, uzsonnát adott, de miután elutaztam, olyan cikket írt rólam, hogy azt hittem meghalok, amikor olvastam. Olyasmik voltak benne, hogy gondolkozott, kezet fogjon-e velem. Amikor megkérdeztem tőle, hogy Hilda, mit csináltál, azt válaszolta, rossz kedve volt. Utána megint meghívott vendégségbe, mintha mi sem történt volna.- Ön játszott talán olyan filmben vagy darabban a háborús években, amely másokat sérthetett ?- Nem, soha! Az egyetlen német film, amelyben játszottam 1944-ben, az az Igen vagy nem című Vaszary-darab filmváltozata volt. De ez nem volt politikai darab. Én soha, semmiféle politikai témában nem voltam benne. Sőt amikor az legjobban ártott, azt írta rólam egy nyilas lap, hogy toporzékoló parazita vagyok, törvénytelen gyereke egy zsidó ügyvédnek. Megrágalmazták szegény édesanyámat, hogy lefeküdt valakivel ... rémes!- Önök az Andrássy úti színház tulajdonosai voltak Vaszary Jánossal.-A színházat 1944-ben elvették zsidó származású tulajdonosaitól, akikkel Jani az utolsó tíz évben együtt dolgozott. Ekkor a két tulajdonos, Wertheimer és Bródy megbeszélték vele, hogy ő vegye át a színházat, mert ő legalább nem teszi tönkre.- Azt hallottam, hogy a színház épületében francia hadifoglyokat menekítettek.- Igen. Ennek irodalma is van... két könyvet írtak rólunk. Mindez nem fontos. A lényeg az, hogy semmi kivetnivalót nem csináltunk. Semmi jog nem volt arra, hogy engem letapossanak... és ennyire letapossanak. Engem halálra gyötörtek hosszú évekig...- Bocsásson meg, hogy felkavartam ezeket az emlékeket.-Már nem számít... Ha nem lett volna sikerem és a Jóisten nem segít meg mindig és mindenben, akkor biztosan úgy lennék, mint sokan a külföldre került magyar színészek közül. Egyedül élnek, vágynak haza és boldogtalanok. Az én esetemben talán az bántott egyeseket, hogy nekem jól ment, hogy külföldön ugyanolyan karriert csináltam, mint itthon. Sőt nagyobbakat! Huszonhat éven keresztül Spanyolország egyik legfölkapottabb, legelegánsabb színésznője voltam. A spanyolok két magyart ismertek igazán akkoriban: Murátit és Puskást.- Fellép ismét Magyarországon ?- Ha hívnak, talán. Majd meglátjuk. PUSZTASZERI LÁSZLÓ FOTÓ: GÁBOR VIKTOR 23
