Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-05-08 / 9. szám

A Magyar Hírek Postarovata az olvasók fóruma. A szerkesztőség ugyanakkor fenntartja a jogot, hogy a beérkezett leveleket rövidített formában közölje.

Történelmünk, a távolabbi és közelebbi múltunk, de a jelenünk is azt bizonyítja, hogy amíg többé-kevésbé normális körülmények között magyarnak lenni nem jelent többet egy adott, természetes állapotnál, s a különböző apróbb-nagyobb érdekközösségekhez tartozó egyéneknek csupán kis hányada gondolkodik „népben, nemzetben”, az egész közösséget érintő nagyobb csapások idején mindig feléled az összetartozás tudata és mindig képes - ha csak rövid időre is - nemzeti öszszefogást eredményezni. Gondoljunk csak a korábbi árvízsújtottak, a jelenlegi erdélyi menekültek segélyezésére irányuló országos összefogásra, hogy a sok közül csak két példát említsek.

Meglehet, nemzeti tulajdonságaink közé tartozik az a hajlamunk, hogy könnyen átesünk a ló másik oldalára. Mindig akadnak közöttünk, akik pápábbak akarnak lenni a pápánál, a kishitlerek, kissztálinok, magukkal vonzva a túlteljesítők seregét, hogy azután pálfordulás idején ellentétes előjelű túlzásokba esve azon igyekezzünk, hogy a gyermeket is kiöntsük a babavízzel, jobbra-balra figyelve, hogy ugyan kire is háríthatnánk a felelősséget?

Sok szó esett már a közerkölcsök romlásáról, az önpusztítás (alkohol, kábítószer, öngyilkosság) döbbenetes méretű elterjedéséről, a házasságok bomlásáról, a magyarságtudat hiányáról, s nem utolsósorban a féktelen abortusz népirtó hatásáról, s a bűnbak mindig egy politikai rendszer, amely lerombolta a régi normákat és erkölcsöket, ám azok helyébe újabbakat nem adott. Mikor ismerjük el, hogy mindaz, ami ma Magyarországon aggasztó jelenség, a mi közreműködésünkkel jött létre, a magunk emberi tartásának következtében?

Tanuljunk meg végre számolni! Számítsuk ki, hogy a mai 60-70 évesek nemzedéke még úgynevezett valláserkölcsi nevelésben részesült, sőt az egy évtizeddel fiatalabbak gyermekkorában sem volt még sem szocializmus, sem személyi kultusz - mit tettünk a mi szüléinktől kapott értékekkel? Hogyan neveltük a bennünket követő nemzedéket? Az nem kifogás, hogy volt egy szerencsétlen időszak, amikor még a templomba járás, a vallásosság bármilyen megnyilvánulása is veszéllyel járt, hiszen itt nemcsak valláserkölcsről van szó, hanem emberi erkölcsről! Még a legsötétebb években sem volt mindannyiunk mellett egy ÁVH-s, hogy éjjel-nappal ellenőrizze: milyen emberi tartásra szoktatjuk, neveljük gyermekeinket! Most nem azt kell keresnünk, hogy kinek nyújtsuk be aggodalmaink és gondjaink számláját, mert azt elsősorban önmagunknak kell benyújtanunk.

Lássuk be végre, hogy a nemzettudat sekélyessége nem merül ki a magyarság múltjának nem ismerésével, sokkal többről van szó: emberi, társadalmi betegségről. Hogyan várjunk el nemzettudatot attól, akiben még családtudat sincs? Hogyan kérjünk hajlamot nemzeti összefogásra attól, aki még a magányos, idős szülőjével sem törődik? Ismerjük el: nem a magyarságunkban, az emberségünkben romlottunk meg!

TASNÁm T. ÁLMOS TURNHOUT, BELGIUM

A „Milyen a magyar?” kérdésre nem találtam sorozatukban egy rövid választ, például: olyan, amilyennek a környezete formálja. A svájciakra elmondható, hogy kiegyensúlyozottak, megalkuvásra kész, hazájukra rendkívül büszke emberek. Mindezen tulajdonságok nem véletlenül jellemzők rájuk; az emberek itt évszázadok óta békében élnek, egy semleges országban, ahol a magyarokéhoz képest kényelmes a környezetük, könnyebben jutnak az élet javaihoz (lakás, iskolázás, jó munka, utazás stb.). Ebből következnek az ellentétes jellemzői a magyarnak, aki más nemzet fiai szemében izgágának, szélsőségekre hajlónak, anyagiasnak és megvesztegethetőnek tűnik. Tehát a környezettől rájuk ruházott jellemzők hordozói.

A terhesen rohanó, anyagias világban csak kevesek gondolnak mindazon szépségek értékelésére, amelyekkel egy ezeréves haza bennünket megajándékozott. Ezt inkább mi, a hazán kívüliek becsüljük. Ezért sem érthetek egyet Vezényi Pál kijelentésével, miszerint a külföldi magyarok többsége szégyelli magyarságát. Anélkül, hogy tapasztalataimat általánosnak tartsam, elmondhatom, hogy munkám révén kapcsolatom van magyarokkal, munkástól vezérigazgatóig. S mindannyiuk természetesen magyarul tárgyal velem, egyik sem akart németre váltani. Hallottam ezzel szemben jugoszlávokat „svájci dialektust” beszélni egymás között. Magyarokat még nem. A svájci felmérések szerint a magyar kisebbség tartja a legszorosabban a kapcsolatot egymás között.

JURI GEORG ZÜRICH. SVÁJC

Nem tudom megérteni azokat az embereket, akik olyan könnyen, minden lélek nélkül ott tudják hagyni szülőföldjüket, szüleiket, testvéri és baráti kapcsolataikat, és néhány év után még anyanyelvűket is szégyellik.

A január 22-iki Magyar Hírekben, amelyet évek óta örömmel olvasok, többek között megragadott az a cikk, amelyet Vezényi Pál Zürichben élő honfitársunk írt, azt állítva, hogy az emigránsok nagy többsége szégyelli a magyar nyelvet! Engedje meg honfitárs, hogy erre vonatkozólag elmondjam Önnek, amit én és feleségem (magyar) tapasztaltunk az 58 éves emigrációs élet alatt. 1931-ben az állami postai műszaki szolgálatból küldtek el. És dacára annak, hogy a hárommillió koldus országát hagytam ott, a Keleti pályaudvartól Bécsig sírtam a vagon ablakánál.

Sajnos nem tartozom a magyar értelmiség nívójához, de büszkén állíthatom, hogy mind a három gyermekünk (itt születtek) jól beszéli a magyar nyelvet, és sem a sport terén, sem gazdasági kapcsolataim terén nem kellett a magyar származásomat feledni, vagy tagadni. Ma is örömmel hallgatom feleségemet, amikor az 1920-25-ben tanult Petőfi-, Vörösmarty-verseket kívülről, folyékonyan szavalja el. A magyart rendszerint csak az felejti el, aki az idegen nyelvet sem tudta megtanulni.

ALEXANDRE WOLK JOINVILLE-LE-POINT, FRANCIAORSZÁG

A hetvenkedéstől elég távol vagyok már, lévén a „kéthetes” korban, - de a „Milyen a magyar?”sorozatuk eddig összehozott tücske és bogara sok. Túl sok van benne, de egy józan embernek sem az egész, sem a részlet nem mond semmit. Különösen a hazától távol élni kényszerültnek fekszi meg a gyomrát. Kérem töröljék ezt az íztelen, sótalan, zamatmentes kotyvalékot az eddig még panaszmentes étlapjukról.

Valamennyien együtt, akár a honban vagy a határokon kivül vallhatjuk, hogy „extra Hungáriám Non Est Vita!”. Ahogy itt, magyarra nehezen lefordíthatóan, de találóan mondani szokták, amikor még valaki rátesz egy lapáttal: Nichts Für Ungut!

TÓTH ISTVÁN BRUCK, AUSZTRIA

Csak pár napja érkezett a Magyar Hírek januári első száma és azóta tűnődöm Pirityi Ottó „Rosszkedvűnk tele” című írásán. Többek között azon mérgelődik, hogy a „külföldre szakadt hazafiak közül nem elegen segítik a magyarok világkereskedelembe való becsatlakozását”. Miután az én mesterségem - több évtizede - nemzetközi új áruk, üzletek és piacok elindítása és kiépítése, és jó néhány éve állok az otthoniak rendelkezésére, szeretnék pár csendes gondolatot hozzátenni a témához.

Bemutatkozásként röviden csak annyit, hogy átvészelve a fasiszta uralom kegyetlen éveit, az új rendszer is rossz kádernek minősített - az előző rendszer pár ősöm vallását kifogásolta, az új pedig azt, hogy édesapám nagyobb területen gazdálkodott, mint amit a rendszer - retrospektív - helyesnek tartott. Akkor, 25 éves fiatalember, kézen fogtam feleségemet és kisfiámat és lemondván még el nem pusztult szerény javaimról, kivándorló-útlevéllel külföldre kerültünk. Sok évig tartott, amíg elmúlt a keserű íz számban, de sokkal több embert ért súlyosabb igazságtalanság. Sok éve már örömmel, elismeréssel és büszkeséggel figyeljük a magyar sikereket, különösen a fiatalok nemzetközi diadalait sportban és művészetekben, 1984-ben - 36 év távoliét után - hazalátogattunk és örömmel szemléltük az újjáépítés jeleit.

A hazalátogató piackutató azonban már sötétedő felhőket is látott: majdnem nyomorgó nyugdíjasokat, elképesztően alulfizetett középiskolai és egyetemi tanerőket, a szegényebb, terméketlenebb vidékeken pedig a szikes talajt kapirgáló mezőgazdasági szövetkezet éppen csak megélő tagjait. És ugyanakkor a gombamód szaporodó luxusvillákat, szép nagy telken dupla vagy tripla garázzsal. De hát - nyugtattak bennünket - a fejlődés csak úgy tud gyorsulni, ha a legélelmesebbek elnyerik jutalmukat.

Innen nincs elég belátásunk, hogy megítélhessük, mi okozta a hirtelenjében égig érő, visszafizethetetlennek látszó valutaadósságokat és nem is kívánunk találgatni. Része lehetett benne annak a ténynek, hogy exportra szánt mezőgazdasági és élelmiszeripari cikkeink nemzetközi árai lezuhantak. Az is hozzájárulhatott jelenlegi nehézségeinkhez, hogy túl sokan többet fogyasztottak, mint amivel hozzájárultak a produktivitás növeléséhez. Hogy ezenkívül volt-e elkerülhetően rossz tervezés, korrupció, tunyaság?

Gondolataimban igyekszem felidézni a Pirityi Ottó által megemlített szivárványszínű tőkés társadalmakat, ahol „fejlődik az állami részvétel szociálpolitika, egészségügy és oktatás terén, ahol központilag tervezik a nagy létesítményeket, az infrastrukturális hálózatokat és a szolgáltatási kapacitások fejlesztését. Talán Skandinávia, vagy Svájc? Az USA-ban lerohadóban a közszolgáltatások, összeesnek az utak és karban nem tartott hidak, és egyre több kórházból kidobott öreg és beteg fekszik rongyokban az utcán. Persze a többség jól öltözötten és túltápláltan lép át a járdákon fekvőkön, hogy legújabb, nagy fogyasztású autójához jusson. Az irigyelt tőkés-tőkés rendszerünk is egekig halmozza az állami, ipari és személyes adósságokat. Nagy előnye persze, hogy a nagy fogyasztó gazdag adós számláit huzakodnak a hitelezők bekaszírozni, mert ki tudja mi lesz ha... Mielőtt kidobnák a nagyon sok hibájú, méltánytalan, időnként falnak másztatóan irritáló magyar szocialista gazdasági tervezőrendszert, hogy azt valami egész mással helyettesítsék, hadd említsem meg, hogy a kevésbé tőkés országok gazdasági problémáit Brazília, Mexikó vagy Argentína képviselik. A skála végén a tőkétlenített tőkés Uganda, Zaire, Haiti és Fülöp-szigetek állnak.

2