Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-04-03 / 7. szám
KRÚDY GYULA Ujházy levese- Mit tudjátok ti, hogy milyen a jó uborkasaláta! - kezdte Ujházy Ede, aki a Nemzeti Színházon kívül is művész volt a dolgok előadásában, különösen, ha különböző ételek mineműségéről volt szó. Az uborkasaláta nőnemű dolog volt, tehát férfiak fogyasztották. így Ujházy Ede is, akinek megtermett alakjára, félrecsapott kalapjára, szinte originálisnak mondható étvágyára emlékezhetnek mindazok, akik a legjobb színház deszkáin kívül való fellépéseiben is láthatták a művészt, mint például a Nemzetivel szomszédos Szikszay- és Pannónia-éttermekben, ahol ifjú korához híven a kispörkölteknek - a „zónának” nevezett akkori „filléres” eledeleknek volt a híve, mert Baross Gábor már ezt is kitalálta a mostani vasútigazgatóság előtt. Későbben, koszorúi szaporodásakor, más étkezőhelyekre is ellátogatott a nagy művész, aki a közönség általános szeretetén kívül: leginkább a vendéglősök és más társadalmilag hasznos polgárok (mint például: a bérkocsisok) szerető hangulatát élvezte akkori éveiben. Minden vendéglős felkelt a törzsasztalától, ha Újházy Ede a helyiségbe lépett, speciális étvágygerjesztő hangulatok jöttek vele, már csak az utcai plakátok révén is, amelyeken arcképe díszelgett egy bizonyos rum népszerűsítése szempontjából. Ugyancsak megállóit minden üres konfertábilis, ha Újházyt gyalog látta mendegélni a pesti aszfalton, holott néha az öregedő művész egészségügyi szempontból is gyalogszerrel tette meg azt a távolságot, amely például a Gambrinushoz címzett vendéglőt a New York-kávéháztól elválasztotta. A hajtani Gambrinusban ünnepelt vendég volt ő, törzsasztala kimérhetetlen, mert néha annyian összegyülekeztek vala tiszteletére, hogy a belső szoba csupa Újházy-hívekkel volt telve, míg odakint a katonabanda kipödrött karnagya a népnek való indulókat játsszatta bakáival. Lárma, pohárcsörgés, a söröshordó gyakori kongatása és népies kedély jellemezte ezt a sörházat, de a belső teremben, amely spanyolfallal volt elválasztva a külsőtől, már javában hordták azt a finom levest, amelyet Újházyról, az életművészről neveztek el. Ujházy Ede, akár akarta, akár nem: gyakorta kénytelen volt a róla elnevezett levest fogyasztani. Milyen voll a híres leves? Műbarátok - akik még bőségesen találtattak a színészet körül - fogyasztják vala Újházy levesét, mintha az valamely vallásos szertartás volna. A csirkével, tésztával és zöldséggel teli levesestálba dugja a fejét Herzl Dóri, a lipótvárosi fiskális, akit rózsaszínű arcával nemhiába mondanak örökifjúnak. Gyermeteg, mindig barátságra hajlamos, az élet mélyebb problémáival nem törődő kedéllyel szedegette az Újházyleves falatjait tányérjára. A combnak vagy a mellnek éppen úgy megörvendezett, mint egy közelében eldurranó anekdotának, amelynek bőséges birtokában voltak az Újházy-társaság tagjai. Kohner Jenő báró - bizonyára még emlékeznek erre a budapesti illúzióra: rendszerint hatalmas étvággyal indult Újházy leveseinek. Hinnéd, hogy egy Pickwick-regénybeli úriember gyömöszöli szalvétáját mosolygó álla alá (hiszen az élet, az étvágy és a firma körülményei csupa kedveskedéssel vették körül ezt a legnyájasabb úriembert, akinél csendesebb, alaposabb, helyénvaló életderültséggel kevesen mosolyoghattak Magyarországon az élet égi tájai felé). „Jenő báró”, mint hívei nevezték, nem volt megvetője a jó falatoknak, így az Újházy találmányú leveseknek se, csak a csirkemájat reklamálta, mert min-ILLUSZTRÁCIÓ: KARAKAS ANDRÁS den bohémeskedő allűrje mellett rendszerető ember volt. Sohase maradt el egyetlen napra se a „firma” irodájából, bár gondosabb kezek működtek közre ott, mint Dombey és Fiánál. Újházy levesének csirkeaprólékát mindenkor hajlamos volt megöntözni baráti koccintgatásokkal... Azokból a réges-régi pesti mesemondásokból való széles vállú, tarka mellényes hősökből való volt ő, aki ennek a városnak üdveit, örömeit, szívességeit, barátságait élvezhették, és a halál kellő időben jött el értük, mielőtt kedvük elapadt volna. Ugyancsak baráti kötelezettséggel kanalazta Újházy levesét Gyöngyössy miniszteri tanácsos úr, az ifjú és sokra hivatott Petrovics Elek, barátunk, a „kőgazdag” Kucsváry Dezső, akinek részvényei valamely holdbéli kőbányában voltak eltemetkezve, ugyanezért Budapesten többnyire hitelből élt, de legalább nívósán, mint korszaka megkövetelte. Az ifjú (és szatirikus) Molnár Ferenc verset is írt „Deskóról”, akinek jöttével lesz pezsgő és aszú az asztalon - természetesen a világhírű író fantáziáihoz tartozott ez is, mint annyi gyönyörű színpadi elképzelés, amely azóta remek tollából fakad. „Kőgazdag Kuncsi” inkább tanácsadó volt, mint rendelő azokban az űri társaságokban, hol szerencséje volt megfordulhatni. Valódi emberismerettel, szinte hajszálnyi bizonyossággal tudta kormányozni a körülötte lévő étvágyakat, hangulatokat, lakoma utáni elnehezedéseket. Ugyancsak a nagyszerű Pickwick Club tagjai közé számíthatna, ha Boz megismerkedik vele. Boz-Dickens távollétében saját szakállára, illetőleg vilmoscsászáriasan kipödrött bajszára szervezte az esti összejöveteleket, mert igénytelen erszénye mellett is fenntartotta magának azt a jogot, hogy megállapítsa azt, hogy „innen hova megyünk?”- Hova megyünk? - hangzott a régi boldog Budapesten a kérdés, talán nyomban azután, ahogy a társaság megtelepedett, mert „gyorsabban” éltünk, mint akár Puskin regényhősei, akiknek sohase volt gyors irama az életnek. Még a flegmatikus Kálnoki Izor („Nokli”) javában szopogatta az Újházy-leves jércecsontjait, babrált a paradicsomsalátában (amelyet hajdanában különösen valamely csaíádi - veszprémi - recept szerint készítettek abban a vá-1
