Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-04-03 / 7. szám

álpolitika kialakítási útját. 1957-58 folyamán a létért küzdő hatalom a megtorlások során a törvénysértéstől sem volt teljesen mentes. Különösen vidéken sok szubjektív elem és személyes leszámolási indulat is érvényesült. A mintegy 300 halálos ítélet jelzi a különleges keménységet.

A megszilárdított hagyományos intézményes-politikai szerkezeteken belül, a tekintélyelvi párturalommal az MSZMP - az első évek megtorlása és hatalmi konszolidációja után - humánusan, liberálisan, felvilágosultan élt. Teljesen figyelembe véve, de egyben óvatosan kitágítva, meg tudta indítani a sztálini modell korrekcióját, s annak számos elemét sikerült is elvetni, önálló, újszerű megoldásokkal helyettesíteni. Mindez fokozatosan a szocializmus új, önálló modelljének kialakulását indította útjára. Ebben megszűnt az élet minden szférájának agyonpolitizálása és az emberi életlehetőségek összehasonlíthatatlanul kedvezőbb feltételei bontakoztak ki.

E folyamat - a meghatározó külső és belső keretek korlátái között - csak erős fokozatossággal, kompromisszumokkal és ellentmondásokkal szükségszerűen terhelve, alapvető ortodoxiák fenntartásával bontakozhatott ki. Igazodni kellett - és esetenként ez nyilvánvaló túlzással is történt - a szovjet politika legkülönbözőbb fordulataihoz, mi több, külpolitikai érdekeihez is. Ezzel szoros összefüggésben jelen volt a belső, a hatalom berkeiben helyet foglaló konzervativizmus, amely közrejátszott a politikai mozgástér beszűkítésében. Az MSZMP vezető centruma időről időre elszenvedett vereségei és kompromisszumai ellenére, ellensúlyozni tudta e konzervatív erőket, és alapjában meggátolta tartós felülkerekedésüket. Velük szemben jó értelemben vett pragmatizmussal igyekezett figyelembe venni a valóságot, és mindig hajlott a jó irányú változtatások megvalósítására.

Az 1956 novembere utáni három évtized a külső és belső meghatározottság nyomán - miközben Kádár János személye révén bizonyos egységet formált - érdemi eltérések, nemegyszer sorsdöntő különbségek színtereként markánsan elkülönülő szakaszokra is tagolódik. Ezeket a külső meghatározottságban időszakonként beálló változások (leginkább a Szovjetunióban felbukkanó reformtörekvések) és a belső erőviszonyok ingadozásai, az MSZMP-n belüli „koalíciós” erőegyensúly elbillenései - többnyire a külső és belső tényezők összekapcsolódása és együtthatása - váltották ki.

Ml VEZETETT A MAI VÁLSÁGHOZ?

Évtizedünkben a gazdaságpolitikai felismerések ellenére a hoszú távú külgazdasági és szerkezetátalakítási célok realizálásának megindítása teljesen elmaradt. A pártvezetés nem akarta vállalni az átalakulásokkal járó feszültségeket, megrázkódtatásokat.

Az erősen megcsappant fejlesztési forrásokat, amelyeket a kívánt szerkezet kialakításának céljára kellett volna befektetni, ismét és ismét a régi szerkezet egyre kedvezőtlenebb további fenntartása és működtetése szívta fel. Az ötvenes évektől kiépített energia- és anyagigényes, jórészt kríziságazatok végtelen és növekvő energiaigényét a kormányzat a hetvenes-nyolcvanas években sorozatosan elhibázott nagyberuházásokkal igyekezett kielégíteni, s ezzel az ország valóságos kiútlehetőségét egyre jobban aláásta.

■

Nemcsak az energiapánikban született hátrányos, gazdaságilag káros energia-nagyberuházások (az eocénprogram 1976-os, a nagymarosi vízlépcső 1977. évi és a rendkívül terhes tengizi beruházás megindítása) emelhetők ki, hanem általában is a sztálini gazdaságpolitikai gyakorlat kezdetétől jellemző a Magyarország adottságaival gyökeresen ellenkező beruházáspolitika töretlen folytatása, az ipari beruházások 3/4-ének energia- és nyersanyag-termelési felhasználása is. Ha ez elhibázott volt az 1950-es években, különösen azzá vált az 1970-1980-as években, amikor a nélkülözhetetlen és deklarált szerkezeti változások hordozója éppen a negligált feldolgozóiparnak kellett volna lennie.

Sajátos bűvös kör alakult ki, amelyből a gazdaságvezetés nem találta meg a kiutat. A hosszú távú megoldás szempontjából elsőrendű jelentőségű ágazatok ugyanakkor nem jutottak forrásokhoz, stagnáltak, vagy éppen degradálódtak. A tartósan deficitet termelő válságvállalatok tömeges munkanélküliséget okozó összeomlását csakis hatalmas szubvenciók kifizetésével lehetett elkerülni, az ehhez szükséges összegeket viszont éppen a sikeres vállalatok megsarcolásával és a lakosság megterhelésével lehetett csak előteremteni. Az államilag évről évre végrehajtott újraelosztás tehát éppen a gyengék és alkalmatlanok javára, a válságágazatok fenntartására csoportosítja át a forrásokat, ezzel gyakorlatilag - a meghirdetett jelszavak ellenére - struktúraátalakítás-ellenes politikát folytatva.

A világpiachoz való alkalmazkodás gyengesége a magyar vállalatokat változatlanul és egyoldalúan a KGST igénytelenebb piacára orientálta, s ezzel konzerválta is a korábbi elégtelenségeket.

Erre az időre vált világossá, hogy az oktatási rendszerben súlyos lemaradás halmozódott fel. A felsőoktatás a hallgatói létszámarányokat tekintve (a generáció 12 százaléka) messze elmaradt az európai átlagtól (20- 23 százalék). A kutatás 10 éves eróziója a kutatási infrastuktúrában szakadékká szélesítette a fejlett országokkal szemben fennálló lemaradást, praktikus szférákba szorítva a fennmaradásért küzdő alapkutatásokat is.

Az 1973 és 1988 közötti időszak kedvezőtlen szerkezetpolitikai gyakorlata tette különösen súlyossá az 1985-ben elsietetten kezdeményezett gyorsítást, mely rendkívül elmélyítette az ország egyensúlyzavarát. Az egyidejűleg elszenvedett árfolyamveszteségek és kamatteher-növekedések hatására végül is az ország dollárban számított adósságállománya éppen ezt követően közel megkétszereződött.

KÉTMILLIÓ SZEGÉNY

A gazdasági hanyatlás és az életszínvonal meginduló visszaesése, a kivárási politika által felhalmozott és egyre nehezebben megoldható gazdasági problémák a hetvenes évek végétől fokozatosan társadalompolitikai feszültséggé transzformálódtak.

A fogyasztás növekedésének megtorpanása, sőt visszaesése, a már-már normál „fogyasztói kosárba” kerülő cikkek visszacsúszása a luxusfogyasztás - egyre kevesebbek számára elérhető - kategóriájába, a lakosság nagy részét sújtotta.

A létminimum alatti és körüli rétegek létszáma mintegy 2 millió főt tesz ki. (Ezt a tényt súlyosbítja, hogy míg korábban a szegénység említése tabu volt, s ellenzéki körök vállalkoztak először nyílt kimondására, addig 1988-89-ben ez természetes nyilvánosságot kap, s ezzel olyan látszat keletkezik, mintha az arányaiban meglehetősen stabil szegényjelenség éppen most ütötte volna fel a fejét.) Az idős emberek egy része azonban valóságos nyomorba jutott. Megoldhatatlan gondok elé kerültek az új generációk, amelyeknek önálló élet- és családalapozása, lakásteremtése - szülői megoldások nélkül - gyakorlatilag lehetetlenné vált.

A hatalom és a társadalom közötti konszenzus fokozatosan meglazult, felbomlott. A politika válságának kialakulásához döntően hozzájárult, hogy az egyre sűrűsödő gondok megoldására a kormányzat nemcsak hogy nem talált megoldást, de jó ideig tagadta a gondok, a negatív jelenségek valóságos létezését is, vagy legalábbis elhárította az azokról való nyilvános eszmecserét.

A vezetés tekintélye hanyatlott, korábbi népszerűsége szertefoszlott. A párttagság nem akarta tovább vállalni a felelősséget a döntésekért, amelyeknek előkészítésébe nem vonták be.

A politika a közhangulatot és elégedetlenséget tükröző nyilvánosság fórumainak kezelésére is alkalmatlannak bizonyult. Régi eszközökkel már nem tudott élni, újakat nem tudott találni, vagyis tehetetlenné vált.

1985 és 1987 között a párton belül, de az úgynevezett társadalmi viták során is rendkívül fontos kritikai álláspontokat fogalmaztak meg, a gazdaságpolitika és a politika számos alapkérdésében születtek jó javaslatok. A hivatalos dokumentumok azonban ezeket általában nem tükrözték, s ez oda vezetett, hogy a pártvezetés állásfoglalásait 1987-ben a tagság s egyes intézmények már nem fogadták el.

ÁTTÖRÉS ÉS IDŐZAVAR

Az 1988 májusában megrendezett pártértekezlet két területen hozott valóságos áttörést: a politikában a párton belüli platformszabadság, a politikai struktúrák demokratikus átalakítása a pluralizmus elfogadása jegyében, s a jogállamiság intézményes kiépítése (új alkotmány kidolgozásáig és kiterjedt jogalkotásig menően) programmá vált és összekapcsolódott a gazdasági reform átfogó továbbfejlesztésének céljával, a szocialista piacgazdaság megteremtésének programjával.

A múlt év májusi pártértekezlet r.iégis inkább csak a feltételek kialakulasi útját egyengette a párt és politika megújulásához. A tisztázás a pártértekezlet utáni hónapokban sem történt meg. A pártvezetés időzavarba került.

Rohamléptekkel halad a többpártrendszer kialakulása, de a folyamat politikai kezelése még megoldatlan. A párt és az ország sorsát meghatározza, hogy az MSZMP, a kormány és más felelős erők megfelelő megállapodással eleget tudnak-e tenni a gyökeres és átfogó megújulás támasztotta feladatoknak, hogy elkerülhetővé tegyék mind a társadalmi robbanást, mind a konzervatív-erőszakos visszarendeződést, mivel mindkettő újabb nemzeti tragédiába ránthatná az országot, és gátolná a szocialista megújulás nemzetközi folyamatait.

7