Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-03-06 / 5. szám
1. Medve Imre: A nagysallói rcatfl (1849. április 19.) 2. Greguss Imre: A szolnoki csata (1849. március 5.) 3. Jakobey Károly: Budavár bevétele (1849. május 21.) Fotó: NÍMETH FERENC 3 ■ Hat nap - három győzelem E drámai események közepette egyedül a Görgey tábornok által vezényelt „Fel-dunai hadtest” kovácsolódott bravúros felvidéki téli visszavonulása során kiváló harcértékű, ütőképes hadsereggé, megteremtve az eredményes tavaszi visszavágás kemény magvát és hadműveleti feltételeit. Amikor 1849 február közepén Görgey hadserege a branyiszkói áttörésből győztesen kikerülve, megjelent a Felső-Tiszánál és egyesült Klapka hadtestével, a kormány már Miskolc táján gyülekeztette az ellentámadásra szánt főerőket, a párizsi emigrációjából Magyarországra hívott Dembinski lengyel altábornagy fővezérlete alatt. A hazai viszonyokat nem ismerő, erélytelen és tehetetlen lengyel hadastyán azonban, szellemes haditerve ellenére (a fősereg Gödöllő felé irányuló jobb parti támadását a Damjanich-Vécsey hadtest bal parti tüntetése fedezi Szolnoknál) február 26-27-ikén meghátrált Kápolnánál. A kudarc miatti elégedetlenség belső erjedéshez vezetett, amely széthullással fenyegette a hadsereget. Az április 3-iki tiszafüredi „tiszti zendülés” nyomán Szemere Bertalan kormánybiztos elmozdította Dembinskit és ideiglenes fővezérré nevezte ki Görgey tábornokot. A döntést a helyszínre érkező Kossuth, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke is jóváhagyta. A következő, közel egy hónap során Kossuth jórészt a főseregnél tartózkodott, és közvetlen együttműködése a tisztikarra) igen jó hatással volt a hadsereg hangulatára. Jelen volt és elnökölt az április 1-jei haditanácson, ahol a Görgey-Klapka-féle haditerv elfogadásáról döntöttek. Ez a korábbi, Dembinski-féle elképzelést akként módosította, hogy két hadtest tüntető felvonulását a jobb partra helyezte át, míg a zöm a bal parti Jászságon átvágva, Isaszeg-Gödöllő térségében kívánt váratlan döntő csapást mérni Windisch-Grátz tábornagy haderejére. A nagy tavaszi visszavágás első szakasza a terv szerint tehát a jobb parton kezdődött, és a felvonulás második napján, 1849. április 2-án Gáspár tábornok győzelmet aratott Hatvannál. A sikerrel kecsegtető terv azonban lelepleződött, amikor az elővigyázatlanul előnyomuló Klapka kis hiján megsemmisítő vereséget szenvedett Tápióbicskénél Jellaéictól. A helyzetet a Klapka hadteste után vonuló Damjanich mentette meg, aki fergeteges támadásával az április 4-iki csatanapot magyar győzelemmé változtatta. Csakhogy a továbbiakban nem lehetett szó a császári főerők meglepetésszerű hátbatámadásáról és megsemmisítéséről, mert Windisch-Grátz előtt nyilvánvalóvá vált, hogy Tápióbicskénél a magyar főerők felvonulása kezdődött el. Ezért hiába hozta meg a magyar fegyverek újabb győzelmét a két nappal később lezajlott, véres isaszegi csatanap, a császári fővezér gyors, de rendezett visszavonulással vonhatta ki csapatait a bekerítésből. Rövid üldözés után Görgey sem kockáztatott frontális támadást Pest ellen, s így a tábornagy vert serege átkelhetett a biztonságosabb budai partra. Budán megerősített császári őrsereg maradt, míg a zöm rövidesen visszavonult Komárom-Győr irányába. A Dunántúl kulcsa: Komárom Az isaszegi győzelem másnapján Kossuth haditanácsot hívott össze a gödöllői királyi kastélyban, amelyen Görgeyn kívül megjelentek a magyar fősereg hadtestparancsnokai. Habár a tanácskozásról hiteles értesülésekkel nem rendelkezünk, Görgey és mások leírásaiból elfogadható pontossággal értesülhetünk arról, hogy a hadjárat második szakaszának legfőbb céljaként a császáriak által hónapok óta ostromolt komáromi erőd felmentését tűzték ki. Kossuth szóba hozta talán még az uralkodóház trónfosztásának és a függetlenség kinyilvánításának eshetőségét is, de nagy valószínűséggel csak a Görgeyvel folytatott négyszemközti megbeszélése során. Gödöllőn ismét zseniális haditerv született, amelyhez ezúttal zseniális kivitel is párosult. Aulich hadteste Pest határában mozgékonyán tüntetve, jó másfél hétig járatta a bolondját Windisch-Grätz-cel, elhitetve véle, hogy a magyar főerők szándékoznak a fővárosokat ostrom alá venni. A zöm pedig ezalatt elkerülte Pestet és Klapka, valamint Damjanich hadtesteivel az élen, április 10-én kiverte Vácról a császáriakat, majd április 19-én ismét a legendás Damjanich vívta meg a szabadságharc egyik legszebb győztes csatáját a Garam és Nyitra közötti Nagysallónál. Ezzel megnyilt az út Komáron. felé. A Komárom- Szőny térségében lezajlott és vakmerő dunai átkeléssel kombinált ütközetben Görgey honvédserege áttörte az ostromzárat és a császári főerőket visszaverte Pozsony felé. Az újabb fényes győzelemre azonban súlyos gondok vetettek árnyékot. Mégpedig a hogyan tovább kérdése és az orosz intervenció híre. Becs vagy Buda? Gödöllői bizalmas megbeszéléseiken talán Kossuth felvetette, hogy Görgey vezesse tovább a támadást Pozsony-Bécs irányában. Ám az sem kizárt, hogy csupán a későbbi irodalom hányja a tábornok szemére ennek elmulasztását. Minden kétséget kizáróan megállapodtak azonban Kossuthtal abban, hogy az utánpótlás elégtelensége és a hadjárat kifulladása miatt szó sem lehet a császárváros elleni támadásról, hanem Buda viszszavétele következik. Utóbbiért Görgey nem lelkesedett, mert tekintettel az orosz intervenció hírére, inkább a magyar-osztrák határra történő tüntető felvonulást és a kiegyezési készség kinyilvánítását szorgalmazta. Joggal számított ugyanis arra, hogy az orosz hadsereg megjelenése a császáriak javára dönti el az erőviszonyokat. Végül Kossuth álláspontja győzött, Görgey május 4-ikén felvonult Buda alá, és a vártnál nehezebb, közel tizenhét napi ostrom után felszabadította az ősi magyar fővárost. A győzelem azonban minden nagyszerűsége ellenére is csupán jelképes eredményt hozott. Közben pedig idő és alkalom elmúltával az ellenség vehette át a kezdeményezést. Az időközben megalakult Szemere-kormány hadügyminiszterévé választott Görgey megkísérelte még a kiegyezés érdekében az országgyűlési „békepárt” segítségével visszavonatni a függetlenségi nyilatkozatot, de sikertelenül. így a továbbiakban már csak a bukás könnyítésén fáradozhatott. P. L. 17
