Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-01-09 / 1. szám
A * költségvetés begye mind felszívja a sok pénzt. Közben olyan inflációt csinál ezzel, hogy maga is megbánja. Csak néz, mitől nő a deficitje ekkora és ennyire növekvő bevétel mellett. Hát attól, hogy miközben megnöveli bevételeit 15 százalékkal, lerontja - még néhány tényezővel karöltve - a forint vásárlóerejét 20 százalékkal. így reáljövedelme 5 százalékkal csökken. Öngól a javából. Sokat mérgelődünk önmagunk tehetetlenségén, például azon, hogy a gazdaságtalan termelést nem tudjuk megszüntetni. Több esetben kiderült már, hogy ha valaminek az előállítását abbahagynánk, a hiányzó árumennyiséget külföldről még drágábban tudnánk csak behozni. Ennek oka nemcsak a távolság, a szállítási költség, hanem az is, hogy az importhoz szükséges pótlólagos dollárt, márkát igen drágán állítanánk elő. És akkor ott vagyunk, ahol voltunk: megszüntettünk egy gazdaságtalan tevékenységet, de emiatt drágul a dollár- és márkakitermelésünk; az egyik gazdaságtalan tevékenység helyébe egy másik lép. Mérgelődünk azon, hogy a nekünk hitelezők nem segítenek minket adósságunk törlesztésében. Úgy csinálnak, mintha nem akarnák látni a pénzüket. Igazán megtehetnék, hogy szereznek nekünk jó üzleteket, szerződéseket, megrendelőket, partnereket. Lehetne több olyan külföldre szakadt hazánkfia, aki óhazája javára és új hazája hasznára nekünk üzleteket szerezne. Segítené ezzel iparunk korszerűsödését, kapacitásaink kihasználását, a foglalkoztatási szint fenntartását, a világkereskedelembe való bekapcsolódásunkat. Azért meg egyenesen dühösek vagyunk, hogy jó néhány nyugati vállalkozónak a magyar szervek nem hagyják, hogy itt szerzett forintjából itthon árut vegyen és azt kivigye. Nem hagyják, hogy legalább így konvertibilis legyen a forint. Az elé is akadályokat gördítenek, hogy egy-egy magyar kisvállalkozó az exportált áruért nyugati árut hozzon be. Csak a dollár, a márka és a jen jó nekik. Most azért egy kis időre függesszük fel mérgelődéseinket. Egy nap meg egy este minden esztendőben szeretném, ha király lehetne belőlem. Ha nem is, ha nem is valami sokáig: karácsony estétől karácsony napjáig. Elrendelném, hogy szűnjön meg a kíméletlenség, a bizalmatlanság, a felülkerekedési mánia, a szorongáskeltés. Lépjen helyükbe a politikában is a bizalom, a megértés, az intelligencia, a türelem, a nyitottság. Ez az új mechanizmus bizonnyal beválna, különösen, ha egy kis szeretetet és hitet is bele tudnánk adagolni. PIRITYI OTTÓ Egy hír a világot behálózó telexvonalakon: 1988. november I4-én hajnalban, svájci otthonában, 82 éves korában meghalt Doráti Antal, a világhírű karmester és zeneszerző. Mihez foghat ilyenkor a század krónikása? Néhány vázlatos mondatba, néhány fontosabb évszám köré sűríti az életpályát: Doráti Antal Budapesten született. Tanárai: Bartók, Kodály, Székely Zoltán és Weiner Leó. Itthon debütált, Drezdában Fritz Busch asszisztenseként működött, Monte-Carlóban az Orosz Balett dirigense volt. Amikor a történelem gyilkos tornádója Európára rontott, távolibb világokban, Ausztráliában, az USA-ban keresett menedéket. 1942-től a New York Opera Company zenekarának, 1944-től a dallasi, 1949- től a minneapolisi szimfonikusoknak a vezető karmestere, utóbb felváltva londoni, stockholmi, washingtoni, detroiti együttesek élén állt, mint zeneigazgató. Zeneszerzőként is ismert. Ennyi lexikális adat sok más művészről is felsorakoztatható, ám ahhoz, hogy megkeressük mögöttük az embert, ezúttal a méltán világhírű nagy karmestert, az alkotót, mélyen a tények, dokumentumok mögött kell kutatnunk. Emberként - őszinte, megértő, igaz, segíteni kész, meggyőződéses humanista volt. Ezeknek a nemes emberi tulajdonságoknak természetszerűleg fontos szerep jutott művészi munkásságában, dirigensi hivatásának kiteljesedésében. A közkézen forgó, népszerű könyvek a karmestereket egy-egy szóval szokták jellemezni: Furtwänglert a „filozófus” jelzővel illették, Klemperert „démonikusnak”, Reinert a „legszuggesztívebbnek” nevezték, Walter dirigálásából „egyetemesség” áradt, Ansermet-éből a „világos értelem”. Doráti „démonikus” talán sohasem volt, a többi jelzőt akár mind rá lehetne akasztani. Ám az effajta könnyelműen használt jelzőknél fontosabb, hogy az igazi karmesternek - amilyen Doráti is volt -, egyéniségnek kell lennie. Különleges egyéniségnek, akinek személyiségéből egyszerre sugárzik a zenekarra inspiráció és kényszerítő erő. Stefan Zweig egyszer mágneshez hasonlította Mahlert. „Amit a mágnes magához ragad - írta -, azt, ha elég sokáig fogva tartja, eltölti saját erejével, szétárasztja és továbbadja titkát.” Doráti ilyen egyéniség volt, a körülötte lévő muzsikusok szinte észre sem vették, hogyan tölti el lényüket saját akaratával és ritmusával. Ezt tapasztalhatták mindazok, akik látták, hallották vezényelni, műveket, halhatatlan alkotások szellemét felidézni. Meggyőződhettek róla, akik hallgatták 1946 egyik szeptemberi estéjén Bartók - Menuhin tolmácsolta - hegedűversenyét kísérni, akik hallgatták 1968-ban az ő megszólaltatásában Beethoven IX. szimfóniáját és Kodály Psalmusát, akik jelen lehettek az Operaházban 1985 márciusában a Fidelio felújításán. Doráti Antal klasszikustolmácsolásaiból egyetemes műveltség, a formák megragadó szépsége, természetes egészség sugárzott. Ha modern műveket szólaltatott meg, nem hiányzott belőlük a szorongásoktól, kétségektől gyötört kor filozofikus szemlélete, mert muzsikustekintete - éppen széles körű kultúrája révén - átfogta a klasszikusoktól a modern századig, Sztravinszkijig, Bartókig, Orffig, Messiaenig a zenevilág óriás panorámáját. Ahhoz, hogy nagy felidéző lehessen, nagy nevelőnek is kellett lennie. Próbáin az elengedhetetlen fegyelemtartás mellett a végső kidolgozottságra, a szín, a tempó, a forma lehető legtökéletesebb csiszoltságára törekedett, hiszen ezek együtt adják a zenét. Mint karmester nem a technika virtuóza volt, hanem a pontos kottaolvasás, partitúramegszólaltatás igazi, ihletett nagymestere. Dirigens, aki nem csak együtt muzsikált, hanem együtt élt zenekarával. Magasrendű esztétikája szerint a művészetet - elsősorban természetesen a zeneművészetet - az életjelenségek, az érzelmek, szenvedélyek, álmok, vágyak, remények továbbfolytatásának hitte és vallotta. Komponált, mint csaknem valamennyi hozzá hasonló előadóművész, ám ez alighanem elhanyagolható része nagyszerű karmesteri életművének, melyhez szorosabban hozzátartozik Doráti emberi magatartása és magyarsága. Idegen útlevele ellenére magyar volt, magyarnak vallotta magát, és nem „magyar származásúnak”, mint a lexikon jelzi. Ékes bizonysága ennek az Egy élet muzsikája című önéletírása, nem kevésbé.a Magyar Hírek hasábjain legutóbb közreadott nyilatkozata. Örömmel vette külföldi és hazai kitüntetéseit, így a Bartók-Pásztori-díjat, melyet nyomban a hazai zene felvirágoztatására fordított. Fájdalmas, hogy a jövőben, mint annyi más magyar kiválóságról, immár Doráti Antalról és művészetéről is csak múlt időben szólhatunk. ALBERT ISTVÁN 15
