Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-11-18 / 22. szám
MINDENNAPI VERSENYFUTÁSAINK HELYZET ÉS VÁRAKOZÁS írásomnak azt a címet is adhattam volna, hogy „Requiem egy lakóklubért". Mert eredeti szándékom az volt, hogy kimegyek Csepelre, a Kossuth Lajos utca 88. számú házba, s megnézem, hogyan működik, mivé s merre fejlődött az a lakóklub, amelyről négy és fél esztendeje (a Magyar Hírek 1984. április 14-iki számában) írtam. A XXI. kerület felé zötyögve, bőven volt időm, hogy magam elé képzeljem: most, az egyesülési kedv és szabadság szélesedésének idején, a fél ház lenn lesz a „pincebirodalomban”; táblás ház vár a játékteremben, szorgos munka a magnós- és a fotóskörben, videózás a következő helyiségben, a másikban szenvedélyes vita a bérrendszer reformjáról vagy az ipari szerkezetváltásról (sok a lakók között a műszaki, az üzemi ember), a gyermekfoglalkoztató mellett pedig a bábszakkör tagjai szorgoskodnak. Szóval így valahogyan képzeltem a viszontlátást. És amit valóban találtam: a klub vasajtaja zárva, sehol egyetlen lélek, sem felnőtt, sem gyerek. Pedig nincsen se korán, se későn, pontosan fél hatot mutat az óra, besötétedett már, s négy éve ilyentájt, késő ősszel, ez volt a „csúcsforgalom” ideje, elsősorban a fiatalok számára, a felnőttek órája nyolc felé jött el. És hogy a zárt ajtó, a mély csönd nem a véletlennek vagy éppen valamiféle szünnapnak tulajdonítható, azt megerősíti Vezér Endre kohómérnök, a magnósklub egykori életre hívója és vezetője:- A lakóklub tulajdonképpen megszűnt. Ami megmaradt: a gyerekek táncos születésnapi öszszejövetelei, a Mikulás-ünnepségek. A kondicionáló terem bordásfalát is nyúzzák időnként a fiatalok. Aztán, majd ha csatakos-lucskos lesz az időjárás, nagyobb lesz a nyüzsgés, a gyerekek lenn töltik olyankor szinte az egész szabad idejüket. még bútorokat is készítenek benne a lakótársak. Ezt egyébként Vezér Endre sem tagadja, legfeljebb azt, hogy a barkácsolás klubélet lenne, vagy hogy megfelelne annak, amit a lakó- vagy pinceklub hivatalos elnevezése - közművelődési egyesület - sejtet.- Az emberek kilencven százaléka túlhajszolt - állítja. - Ahhoz, hogy a négy-öt évvel ezelőtti életszintet valaki konzerválhassa, legalább negyven-ötven százalékkal több idő és energia kell. Átmegyek az „A” lépcsőházból a „B”-be, keresem a lakóklub lelkét, fáradhatatlan apostolát, Vukovich Zoltán tanárt. De csak a nevét lelem a kaputelefon mellett - ott felejtették valahogyan -, ő maga családostul elköltözött Budafokra. Feltámad bennem a gyanú: hátha ez az igazi vagy legalábbis fő oka a lakóklub megszűntének?! Tévedtem. A budafoki családi házban pillanat alatt kiderül: ha Vukovich Zoltán Csepelen, a Kossuth utca 88-ban marad, akkor se telnék idejéből arra, hogy szervezze, adminisztrálja, újabb és újabb ötletekkel folyvást életre injekciózza a közművelődési egyesületet. Igaz, neki nem ugyanazért zsugorodott össze a szabad ideje, mint azoknak, akiket Vezér Endre említett. Vukovich Zoltánnak nincs másodállása, mellékfoglalkozása, nem- És a felnőttek?- Ők nemigen tudnak már lejárni.- Legföljebb a barkácsszobába - javítja-egészíti ki Vezér Endre megállapítását Karlovics Sándor, a lakóbizottság elnöke. - A barkácsszoba még mindig „sláger”, sok drága géppel szereltük föl, polcokat, szalagparkettát, sőt Mostanában gyakran hangzik el az a bírálat, hogy a kormány nem tartja be ígéreteit, legfőképpen a fogyasztóiár-növekedés előirányzott ütemére vonatkozóan. Ez nagyon összetett, gazdasági, politikai és etikai elemeket egyaránt magába foglaló kérdéskör. Egyrészt az ígéretek feltételekhez kötöttek és nem örökre szóltak. Az ígéretek teljesítésének legfőbb feltétele - a termelés hatékonyságának növekedése - elmarad a kívánatostól. így a kormány előtt az a dilemma áll: vagy mereven ragaszkodik korábbi ígéretei betartásához, vagy a jövő érdekében eltér azoktól. Mi az utóbbi mellett döntöttünk, nyíltan vállalva ennek kedvezőtlen politikai következményeit, de nem veszélyeztetve az ország gazdasági és társadalmi egyensúlyát... (Grósz Károly miniszterelnök bányásznapi beszédéből) A magyar gazdaság veszteségforrásait nagyon jól ki tudjuk tapintani. A mi igazi veszteségforrásaink az elhalasztott lehetőségek és hasznok, amelyek az alkalmazkodóképesség gyengeségeiből és az üzlethez szükséges infrastruktúra - telefon, telex, utak és így tovább - fogyatékosságaiból adódnak... Kétszáz-valahány milliárd forintra tehető az a támogatási összeg, amely ma a termelést és a fogyasztást egyaránt kiegészíti, vagy ahhoz kapcsolódik, s ennek a támogatáspolitikának és gyakorlatnak nem kis szerepe van abban, hogy a magyar gazdaság, a magyar vállalatok egy jelentős része mintegy a nemzetközi világtól elzárva, üvegházak alatt fejlődik és működik. Ha ezt a burát nem törjük össze, és nem tesszük ki a nemzetközi mérce követelményrendszerének gazdálkodásunkat, akkor az a különböző helyeken egyre gyakrabban olvasható és hangoztatott lecsúszás kézzelfogható közelségbe kerül a magyar gazdaság számára is. (Németh Miklós, az MSZMP PB tagja, a Központi Bizottság titkára nádudvari előadásából) tagja semmiféle gmk-nak, azaz gazdasági munkaközösségnek, magánórákat sem ad gyönge diákoknak. Véle csupán az történt, hogy beosztott tanárból iskolaigazgatóvá lett. Felesége, Péter Ilona szerint reggel hétkor csukja be maga mögött az ajtót, és nem ritka eset, hogy este hat-hét óra felé ér haza Csepelről, a Tejút utcai általános iskolából. (Úgy látszik, ha a háztól elszakadt is - nem szerette már első találkozásunkkor sem a panelt, családi házra vágyott, nagy kerttel -, a kerülettől nem bírt megválni.) így hát nem csoda, ha férje állandó távolléte miatt Ilona asszony - egyébként szintén pedagógus, földrajz-testnevelés szakos tanár - lett kénytelen-kelletlen a család „gazdasági felelősévé”. És kettős minőségében (mint tanár és mint gazdaságis) nagyon határozottan állítja:- Régebben is elégedetlen voltam, ma pedig még elégedetlenebb vagyok a pedagógusok javadalmazásáva1 Körülnézek a szépen, ízlésesen berendezett új házban - 1986 júliusában költöztek be -, és nem egészen értem a panaszát. Tudom, jócskán elmaradt a tanárok, tanítók fizetése a szükségestől és megérdemelttől, de Vukovichékat kivételnek hittem. A látszat azonban csalóka. Ilona asszony gyors kasszát csinál:- Az én fizetésem túlórákkal és egyebekkel fölmegy nettó hathétezer forintra, a Zolié, az igazgatói fizetés a két gyerek után járó családi pótlékkal együtt 11 ezer körül van. De ebből lejön havi négyezer forint, ennyi a lakás törlesztő részlete, amit, azt hiszem, 2014-ig nyögünk... És sorolja tovább a ház rezsijét, a Budafok-Csepel közti futkosás, a naponkénti autókázás benzinköltségét, az ötéves Lilla és a tíz esztendős Anita óvodai, illetve iskolai étkeztetését.- De ha Csepelen maradtak volna...- Igen, tudom. És azt is tudom, hogy sokan vannak, akik nálunk sokkal, de sokkal nehezebben élnek. Nekünk azonban ide kellett költöznünk, hogy a szüleim ne maradjanak egyedül. Az ő telkükön építkeztünk, a férjem a két kezével alapozta a házat, ásott, betonozott, amíg szinte belerokkant ... Nem lehet belenyugodni abba, hogy újabb és újabb határozatok szülessenek, de ne valósuljanak meg. Hiába vannak ugyanis határozatok, ha hiányzik a megvalósulásukat segítő közgazdasági környezet. (Köteles Zoltán az MSZMP Budapesti Bizottsága titkárának képviselői felszólalásából az Országgyűlés ipari bizottságának ülésén)- És mi az, ami hiányzik?-Tulajdonképpen semmi. De szeretném, ha egy hónapban egyszer elmehetnénk színházba, nem pedig egyszer-kétszer évente, s akkor is úgy, hogy a kosztpénzborítékból kell elcsennem rá a pénzt. Vagy ha Anita meghozza a kitűnő bizonyítványát, akkor ne csak puszikkal tudjam megjutalmazni. Vagy szeretnék egyszer egy évben úgy nyaralni a családdal, hogy ne kelljen folyton a pénzt számolnom: telik-e még négy adag fagylaltra? Amikor arról faggatom, mit tervez a Vukovich család pénzügyminiszternője, hogy az itt em-7
