Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-11-18 / 22. szám
E R D É L Y I U T A K O N Szerelmes földrajz 1730-ban épített fatemplom Csizér faluban. Színes fotónkon: a Békás-szoros Lucian Blaga, a román nép költője irta le a mélyen belém hasító mondatot arról, hogy az anyanyelv minden nép első nagy költeménye. Mario Pei, az amerikai Columbia egyetem professzora pedig arról értekezett egyszer, hogy minden madár szépnek tartja a maga fészkét. A mi Szabó Zoltánunk, miután bejárta Magyarországot valamikor, Szerelmes földrajz címen jelentette meg „útleírását”. Az ő címét kölcsönöztem ki, miután átlapoztam Szacsvay Imre Erdélyi utakon című, három kötetre tervezett fényképkátéját, amelynek első albumához Domokos Pál Péter és dr. Kicsi Sándor írt bevezető és kísérő szöveget. Szacsvay és felesége, a honvágy hajtásának engedve, éveken át bejárta ezt a kies tartományt, a másik magyar hazát, ahogyan Erdélyt a történelmi múlt nevezte, s végigbarangolták e nép „első nagy költeményé”-nek tájait, falvait, temetőit, fenyveseit, völgységeit, városait. Albumuk képsora Shakespeare Téli regé-jének egyik mondatát juttatta eszembe. Szász Károly fordítása szerint: „Némaságuk beszélt, s minden mozdulatuk nyilatkozat vala.” Miről szól ez a könyv, ez a szerelmes földrajz, a fatornyok, köröndi fazekasok világa, csíki fenyvesek rengetege, ballagó, szalmakalapos székelyek árnya, a váradi városháza, a kolozsvári kis polgárház, amelyben Hunyadi Mátyás született, temetők sírkeresztjeinek hajlított felső szára, középkori templombelső, kalotaszegi falvak tatáros nőinek ruhadísze, a Görgényi havasok tűlevelű csöndje? Ez a mű a beszédes némaság könyve. Az emberek nem szólnak, énekelnek, siratnak, esdenek, kiáltanak? Van pillanat, amelyben a fénykép, ez a némaság, szólásnál is beszédesebb. „Minden mozdulatuk nyilatkozat vala.” Erről az első nagy költeményről, erről a Mario Pei emlegette szépséges emberfészekről, erről a Szabó Zoltán-i Szerelmes földrajzról, erről a megfogalmazhatatlan némaságról, a fényképek csendjével betakarózó tájakról beszél ez a némaságában is meszszire elhangzó kiáltás. Ritkán, de léteznek szellemi vállalkozások, könyvek, alkotások, amelyeknek megközelítésére minden jelző híg, dadogó, semmitmondó, kevés. Még e nép első nagy költeményében sem lelem meg azt a szót, amely fölémé e vállalás és vállalkozás tisztaságát. Bájos könyv volna ez? A bájos jelző nem illeszkedik néma drámák világához. Szemérmesen szerény? Ezt sem írhatom le, mert ez a szerénység egyenesen kiált, esdekel és imádkozik. Mint messzi csillagok fénye, úgy szikrázik ez a munka? Nem lehet szikrázó, ami néma, ez a jelző is elégtelen, hibás. Fölemelő? Nehéz fölemelkedni annak, akit porig sújtanak a létezés gondjai. Optimista volna, s a jövőbe vetítve, optimista lenne? Ez sem alkalmas, mert a Hargita felől érkezve, csontokig hatoló hideg szél fú, s borzongatja idegeinket. Milyen jelzőt használhatok, leírhatok-e egyetlenegyet is olyan kínzó kor kellős közepén, amelyben magyarok, románok gyötrelmek között keresik egymás kezét, s mikor a megmaradt hazában magyarok fogadják a kies tartományból menekülő magyarok ezreit? Milyen kor ez? Gonosz? Rideg? Tébolyult? Elvetemült? Megszaggatott? A bujdosások kora ez megint? A kitépett fáké? Szétszakadt családoké? A kiszórt csontoké? Villámsújtotta fáké? Száműzötteké? Elmerülő falvaké, ahol Szeptember végén már nem nyílnak a kerti virágok s már nem zöldell a nyárfa az ablak előtt? S már nem is fog jőni egy jobb kor, mely után... ? S az Ady-említette Duna-parton már sohasem élnek boldog, erős, kacagó népek? Elomlik minden, s mint oldott kéve széthull... ? Ez a gyötrelem hasogatott, ez a jelzőtlen, néma csend vett körül, amint nézegettem szülővárosom, Várad középületeit, a Királyhágó nyergét, a körösrévi fazekas fehér kerámiáit, Bánffyhunyadot, kalotaszegi falvak írásos varrottasait, magyarvalkói fejfákat, a Felszeg magyar nőinek fejdíszeit, külön a serdülő, az eladósorban lévő lánynak valót, a menyecske vagy a megözvegyült nő fejkendőit, kontytetőit, faragott templomi szószékeket, századok üzenetét épületeken, templomfalakon, mennyezeteken, Mátyás király lovas szobrát Kolozsvárott, a szülőházat, melynek földszintjét valaha Kányádi Sándor lakta, Brassai Sámuel sírkövét a házsongárdi temetőből, a Szamos tükrét, Szamosújvár örmény emlékeit, széki férfiakat, legényeket, lányokat, cintermeket templomok tövében, a vásárhelyi Teleki Téka nemes épületét, Rhédey Ferenc fejedelem egykori faluját, Erdőszentgyörgyöt, Korondot vagy Csúcsát, Tamási Ábelének fenyveseit, eszténáit, Farkaslakát, a síremlékét annak, akivel valaha együtt jártuk ezeket a poros kis utcákat, a Jézus kápolnát, Székelyudvarhely legrégibb épületét, Vargyast, ahol Balogh Edgár húzódott meg valamikor, a háborús téboly elől bújva, a Hargita virágait, mindent, amit mezei szorgalom, magyar, román, szász kőműves, ács, házépítő és toronyépítő és templomi padfaragó, oltárteremtő alkotott, s lehelt azokba néma életet, álmot az eliramodott évszázadok során. Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiába onta vért... Lehet. Az nem lehet, hogy ész, erő, / És olly szent akarat... Lehet, hogy sorvadozzanak egy átoksúly alatt? És ha föltámadnának mind a régiek? Kossuth, Nicolae Bálcescu, Mocsáry Lajos, Jászi Oszkár? Ha kiszállna sírverméből Lucian Blaga, s csontujját intésre emelve hirdetné újfent, hogy az anyanyelv minden nép első nagy költeménye? Zavartan, gyűrötten, gyötrötten, viaskodva lapozom fel újra a szerelmes földrajz könyvét. Hol sírjaink domborulnak - Petőfi kiált. Sírját sem leltük meg. Hol borulnak le az unokák? Elmozdulnak kopjafák, megremegnek templomok, temetők, veszni látszanak, hullámsírba elmerülve fejfák, sírkeresztek, pléhkrisztusok, oltárok. S igaz volt volna, igaz lesz a jövőben is a rettenet, amelyet Vörösmarty Az emberekről megírt? Hogy „Az emberfaj sárkányfogvetemény: / Nincsen remény. Nincsen remény.” Nincs már remény? RUFFY PÉTER 23
