Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-11-18 / 22. szám

ZSOLDOS-REGÉNY lestem, az orrát, azt a gótikus ívűt olyannak láttam, mint egy boltív visszhangjának. Ahogy a válasza valóban visszhang is lett, ma is a fülemben hallom. A dicsőségért a kevésből sokat adni a szép fölös­legesre: a mi céljainknak a föl­döntúli erőket ezzel nyerhetjük meg. Ha vannak. Templomban - úgy igazában - nagy ritkán olyankor voltam, ami­kor mi, katonák töltöttünk be egy egész katedrálist. A civilek kiszo­­. rultak (vagy be sem mertek jönni) és mi magunk között voltunk, erős falak védelmében, boltívek fedezékében, jólesően, fürkésző szemmel, vidáman a kíváncsiság­tól, hogy ilyen biztonságos épü­letben mi történhet ennyiünkkel? Magunk között? Úgy helyesbí­tem, hogy kívülünk csak a pa­punk volt ott, meg, ahogy gondo­lom, az Isten. A kettő nem tarto­zott föltétien össze. A papunkon, azon az akkorin, én a halála per­céig nem ismertem ki magamat. Hitt az Istenben? Vagy csak ma­gasztalta? Bizonyos voltam, hogy Gáspár pap nem az Isten szolgá­ja, bár minden prédikációját őve­le kezdte. Már csak azért sem, mert senkinek a szolgája sem le­hetett. Úr volt, a szerénység álar­ca mögé bújt úr, aki várak vagy vidékek helyett lelkeken akart uralkodni, és ahhoz, hogy célját elérje, mindenkivel hajlandó volt lepaktálni. Még az Istennel is. De a keresztény lélek? Alázat, szere­tet, tűrés, főként a tűrés, a türe­lem! Meghalni viszont tudott vol­na mindenért, amit egyszer ki­mondott. Ahogy tudott is. De hát ez a keresztyén ember? S ha ez, mi köze a Szentíráshoz? De beszélni tudott. A monda­tai! Amikor belelendült! Amikor ő maga is átélte, hogy most az ég felé nyújtózkodó boltívek alatt vagyunk, most a mondanivaló­nak is a boltozat magasságában kell szárnyalnia, a szóképek szí­nében a metszett ablaküvegek minden színének csillognia kell! Most kivételes összhangra tá­madt lehetőség az Isten palotája és egy személyes üzenet között. Ez, ez felejthetetlen maradt. Az ursdorfi székesegyházban példá­ul még ma is ott állok, komákkal meg ismeretlen katonákkal és hallom a hangját, még ma is! Hallom, ahogy egy-egy mondata a szárnyalás mámorában nem tud eljutni a zárópontig. Terjed, terebélyesedik, új bővítések ágai lombosítják, hogy azokból ismét váratlan kitérők friss rügyei fa­kadjanak - figyelitek? Ha róla beszélek, magam sem tudom idő­ben elharapni a mondatomat. Dehát lehet-e azt valaha is elfe­lejteni, ahogy a végre elért szó­székről - a márvány díszítésűről, a katolikus örökségúről, miseru­hák suhogására máig is emléke­­zőkről rád villan a tekintete és te lenyűgözve hallgatod:- Mert az Ő parancsára hirde­tem tinektek, hogy az Isten virá­gos kertjébe még az olyan ron­gyos, koszos, rühes semmirekel­lők is beférnek, mint amilyenek ti vagytok. De azt is megmondom, hogy annak a virágos kertnek a kapuján belépni nem a tetveitek, nem a mocskos szátok vagy az iszákosságtól gyulladt szemetek lesz az igazi akadály. Hanem a lustaságotok. Mert annál a kapu­nál az Isten virágos kertje előtt nem azt kérdik majd meg tőletek, hogy jámborok voltatok-e ezen a könyörtelen földön és nem is azt, hogy a zsoldkiosztáskor gondol­tatok-e a Szentegyház perselyére s mégcsak azt sem, hogy szajhák­kal bújálkodtatok-e, szüzeket vit­tetek-e csalárdul bűnös útra, sőt, azt sem lesz ott idő megkérdezni, hogy hány hazugsággal próbáltá­tok menteni ezt a semmit érő ma­gatokat, hanem a kérdések kérdé­se az lesz abban az iszonyatos to­longásban, hiszen nagyon is el­képzelhető, hog az Ő akaratából egy csatában mindnyájan odave­szünk, de olyan egyszerre, hogy az Úr ítélő színe elé ezrével ára­dunk, ahogy a nyár forróságában egy előreláthatatlan estén öreg házak hasadékaiból egyszerre ki­rajzanak a szárnyas hangyák, egymást tiporva, tömegestül, hogy már-már végtelen, zsibon­gó, fekete szőnyegnek látszanak, mint talán majd mi is: fekete lel­kek tömege szorongatja azt a ka­put, amelynél neked szegezik a kérdést, szemtől szembe és egye­dül teneked, de úgy, mintha a ka­pu előtt az irgalmatlan szorongá­soddal egyedül állnál, mint ahogy úgy is állsz majd a Min­dent Eldöntő előtt, és nemhogy szólni nem tudsz, de még a léleg­zeted is fönnakad pusztán attól, hogy ilyen egyetlen-egyedül is lé­tezni lehet a világmindenségben, ahol abban a szent pillanatban semmi egyéb nincs, csak te és a neked szegezett kérdés, amelyik olyan robajú, hogy szüntelenül visszahangzik a füledben, s te hallgatod, bár máris-azonnal vá­laszolnod kellene rá! De az Isten irgalma még csak azt is megbo­­csájtja, hogy csak a hetvenedik visszhangot fogod föl, és arra bö­köd rá, a lélek verejtékével borít­va, hogy: Igen Uram, iparkodtam. És ak­kor bemehetsz. Összekapta magán a talárját, kimagaslott belőle és előre szeg­­zett állkapoccsal nézte a boltíve­ken túl az eget, mint aki íme ön­maga nevében máris válaszolt, és most a nyíló ajtó csikordulására fülel. Mi meg ott álltunk meg­­döbbenten, mert lám, ilyen egy­szerű az egész! Vagy nem is egy­szerű, hanem ilyen aggasztó, ilyen aggasztóan egyszerű, ilyen képtelenül aggasztó, hiszen az üdvösség nem a máris túl hosszú­ra nyúlt búnlajstromunktól függ, hanem az egyetlen kérdésre jól rávágott felelettől! És az iparko­dás olyan vágyával lettünk tele, hogy, emlékszem, ilyen vasárna­pokon a tisztek nem bírtak a rá­juk bízottakkal, mert akár kacsát az ólból kilopni is inkább látszott iparkodásnak, mint ájtatos bűn­­bánattal a bűneinkre gondolni az összetiport szalmán. Ilyen ember volt a papunk. Miért írok róla ennyit? Hiszen nem vonzott különösképpen az Anyaszentegyház. Többet mon­dok: maga a szó elég volt arra, hogy elriasszon: mert annyi tör­melékből volt összesöpörve, any­­nyi fájdalmas, sebző törmelék­ből, hogy megérinteni is veszé­lyesnek látszott. Anyaszentegy­ház? Az utolsó szótag volt a leg­keményebb, mint nagy lendület­vétel után a végül fejbekólintó kalapács: a ház. Mert köztünk ki­nek volt háza? Ki remélhette, hogy egyszer épít vagy szerez egyet? Es ki nem vágyott rá? Utá­na, ha maradt még füled a füle­lésre, az egy-ház, az egyetlen ház, és mondjátok meg nekem őszin­tén, ti pártatlanok: ha csupán egy ház van, ha csak egyetlen házat idézhettek föl, mire gondoltok: a templomra-e, vagy arra a házra, amelyben felnőttetek? Ha volt merszetek őszintén felelni, akkor belefogok a többit is elmondani: azt, hogy az anyáról sem a helvét hitvallás jutott az eszembe, ha­nem egy tehetetlen asszony, aki az ura halála után nem tudott annyit főzni a gyerekeire, hogy azokat az éhség ne kergesse szét a nagyvilágba! Igenis, őrá gondo­lok és nem a harangszóra a temp­lomtoronyból. Arra, hogy azt az egyetlen házat az anyám nem tudta a nincsből éléskamrává vál­toztatni, és ha egyszer már mind­ez így alakult, a szent-tel mit kezdhetnék a szó közepén vagy akár az életem közepén? Nem ismertem ki magamat a kérdések-kételyek keresztyén út­vesztőjében. Úgyszólván soha. Olykor fölvillant valami - fölis­merésnek is nevezhetném, mint például azzal a beszéddel az ipar­­kodásról -, amiből töprengéssel,, elmélkedéssel, tanulságok kiszű­résével a lényegest talán tisztáz­hattam volna önmagámban. De a felszínen maradtam, ott, ahol az egyházat a papok általában elta­karják. Igaz: őket megfigyelni könnyebb, megítélni meg egyene­sen gyerekjáték. így aztán rászok­tam, hogy a gyarlóságaimat az övéikkel mentegessem, s még Tri­­quet-re is alig figyeltem, amikor egyszer megjegyezte: ne felejtsd* el, hogy az Isten szolgájának len­ni sokkal nehezebb, mint Isten­nek. * Ha visszagondolok arra a hó­bortos papunkra, a Gáspár neveze­tűre. az a jelenet jár ma is az eszemben, amikor a karámkerítés­nek támaszkodva a csikót néztem. Odesszát. S megfordulok. Mert mindig megérzem, ha valaki áll a hátam megett. Ő rám köszön és az eget nézi. Tavasz volt. Jó szagú tavasz.- Ránk tavaszodik, tiszteletes úr! - mondom neki.- Igen, mert az ö kegyelme vég­telen - feleli.- Na lám - mordulok föl. - Még ezt a tavaszi égboltot sem érdemel­jük meg.- Semmit.-Még ezzel a téllel sem a há­tunk mögött, amelynek pedig min­den megpróbáltatását keresztyén türelemmel viseltük el! Naponta is­mételt buzgó fohásszal a megváltó tavaszért.- Az isteni kegyelemért imád­koztunk akkor is. Amely végtelen. Odessza közelebb jött, és a te­nyeremet szimatolta. Ez megeny­hített.- Annyira végtelen, hogy még ezt a csikót is a kezemre bízta. Nézd. Ez az állat az isten remeke.-Az Isten remeke csak ember lehet, Generális úr - javít ki az a hóbortos papunk. - Olyan ember, aki az ő ügyeiben serénykedik.- És a többi? - vágom rá. - A vi­rágok, a csillagok, az égbolt? A csikók?- Azok csak a teremtményei.- Odessza! - hívtam. De a csikó most elmaradt. - Elvárom tőled, tiszteletes úr - mondtam a csaló­dástól keményen -, hogy ennyi bölcsességgel Isten remeke légy. És hogy mi, akik csak a teremtmé­nyei vagyunk, akár ez az ostoba állat...- Te nem, Nagyuram - próbált közbeszólni, de leintettem:- Mi irigységgel bámulunk té­ged. - Intettem egy lovásznak és közben folytattam. - Én sereget vezetek. És olykor csikókat neve­lek. Te, te lelkeket vezérelsz az üd­vösség felé. Hát serénykedjél. Mert egyszer még összevetjük, hogy me­lyikünk hogyan felelt meg a rábi­­zottnak. A lovász mellém csapódott: neki kezdtem magyarázni, hogy Odesz­­szát hogyan futtassa. Amire befe­jeztem, a papunk már nem állt mö­göttem. De azóta sem tudok megszaba­dulni a gondolattól, hogy azt a Gáspár nevű papot én lódítottam arra az útra, amelyet sem akkor előre látni, sem azután elkerülni nem lehetett.

Next

/
Oldalképek
Tartalom