Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-11-18 / 22. szám

Nemely ház, anélkül, hogy tataroz­nák, átfestenék vagy bármit is vál­toztatnának rajta, nagyobb mimikri­vel rendelkezik a kaméleonnál. Az csak a színét cserélgeti, egy ház azonban olyan metamorfózisra képes, mint­ha angyallá változna az elefánt, vagy ha a vadbikák homlokára muskátliskertet vará­zsolna valaki. És a legtöbb közülük nemcsak a megszépülés - ez egyoldalúvá tenné a telje­sítményt - a megrondulás, s még ki tudja hányféle alakítás tehetségével megáldott. Különösen a szűk utcák házai ilyenek. Ezek, mert az előttük elsiető nem ér rá tetőtől tal­pig számbavenni őket, mintha szájukban hordanák a lelkűket és a lélegzetüket, a ka­pujukkal, a bejáratukkal vonják magukra a figyelmet. Talán nem is belőlük és nem is be­lülről árad a változékonyság tulajdonsága, kívülről tapad rájuk ez a bűvölet. Akár kitár­va, akár bezárva a nap különféle fényeiben fürdenek, hol a közeli bár hirtelen felgyulla­dó ívreklámja leselkedik be a résükön, hol a kijózanító hajnal igyekszik áthatolni rajtuk, máskor meg távoli illatok elfelejtett szagával beborítottan különös savanyúság támaszt mögéjük elhagyott kocsmakertet, vagy ennél is megfoghatatlanabb sugárzás az arra járó saját bölcsőjét emeli kapujuk hátterébe. Van egy olyan ház is, az utóbbi időben gyakran elmegyek mellette, amely láthatatlanná is tud válni. A kapuját keresem, és nem veszem észre, percekbe telik, amíg ormótlan fabur­kolata kirajzolódik az utca szürkeségéből. Amikor először találkoztam vele, persze ak­kor este volt és ilyenkor teljesen más a meg­világítás, csukott szájnak tűnt, amely valami­lyen különlegességet tart az ajkain. Töré­keny fiatal nő támaszkodott hozzá. Arcát nem lehetett látni, teljes testével a házhoz si­mult, a ház intarziájaként hatott. Azóta, hogy nem áll ott, eltűnéssel incselkedik ma­ga a ház is. De akkor, a kapujával való első találkozás napján, egy esős, őszi, már erősen alkonyba boruló késő délután még teljes ere­jével elém hökkent. Véletlenül tévedtem oda, magam sem tudtam, merre indulok, lépése­im ritmusát olyan érzés melegítette, mint sok-sok év előtt egy messzi városban, amikor esténként úgy kezdtem mindennapi sétám­hoz, hogy ma bizonyára váratlan találkozás­sal fog megajándékozni. Igaz, akkor mindig azonos úton haladtam, és bár a várakozás horgára sohasem kapaszkodott egyetlen cso­da sem, minden új sétát különös elrévülés bi­zalma inspirált, akárcsak ezt a mait is, ebbe az ismeretlen utcába érve. Hé, Mister, mor­dult, nyüszített kutya- és medvehangon, fe­nyegetőn és szánalmasan egyszerre. Hátra kellett kapnom a fejem, mert már túljutot­tam a kapun. Ha jól tudom, nem vagyunk Amerikában, állítólag ott hagyják világos nappal részvétlenül megdögleni az embert. Nem, valóban nerr) vagyunk Amerikában, mondtam felé fordulva, addigra annyit ki le­hetett venni az erősödő homályban, hogy zöld őzbundába van bugyolálva, azonkívül, tettem hozzá, világosságra és nappalra alig érdemes szót vesztegetni. Nem válaszolt, el­­tántorodott a bejárattól és rám csimpaszko­dott. Ezt jól tette, mert alig állt a lábán. Erős pálinkaszag csapott az arcomba. Szerettem volna eltolni magamtól, mert egyáltalán nem kedvelem a részeg nőket, de ő mindkét kezé­vel úgy kapaszkodott a kabátgombjaimba, hogy mégsem mozdultam, féltem, leszakítja őket. Éhes vagyok, sóhajtotta váratlanul, va­laki ellopta a pénztárcámat, a közelben van egy kocsma, ott ihatnánk valamit. Elindul­tunk, méghozzá anélkül, hogy az éhség és szomjúság különbözőségét szétszálazhattam volna. Yvonnak szólíthatsz, jegyezte meg a kocsma felé menet, igen, szólíthatsz Yvon­nak, ismételgette már bent a kivilágított he­lyiségben, miközben én a bundájából igye­keztem kisegíteni. Udvariasságom inkább bosszantotta, megfeszítette a testét, így a má­sodik kabátujjal sehogyan sem boldogultam. Láttam, a pincérnő rosszallóan figyel, vi­gyázzon, figyelmeztettem Yvont, ha makacs­­kodik, a végén mind a ketten hasra esünk. Ez az utóbbi bejelentésem határozottan fel­vidította. Jól van na, mit iszunk? Most már nem tiltakozott, hagyta, hogy fölakasszam a kabátját. A pincérnő elénk tette az étlapokat, Yvon egy üres poharat szorongatott és sem­mi kedvet nem mutatott, hogy az ételek ta­nulmányozásába mélyedjen. Az előbb azt ál­lította, éhes, próbálkoztam, lopva a tekin­tetét kerestem, én ugyanis alighanem rend­hagyón és régimódin, a szemekkel kezdem az ismerkedést. Yvon nagy mandulavágású szemei vérbeborulva, zavarosan meredtek a semmibe, így eleinte cseppet sem látszott szépnek. Hosszú Vénusz-ujjai azonban, ame­lyekkel a poharat tartotta, rögtön feltűntek. Remélem, nincs rosszul, mondtam, mintha csak az ujjaihoz beszélnék, talán rendeljünk először kávét. Ugyan már, fortyant fel, hagyd abba ezt a szertartásosságot, már előbb közöltem, hogy tegezzél. De hiszen nem is ismerjük egymást. Annál jobb, amennyiben megnyugtat, annyit elárulha­tok, nem én vagyok a kinai anyacsászárnő. Én sem. Jó, akkor rendelj egy liter szárazát, ha fukar vagy, felet. Megrendeltem a bort, mohón felhajtotta az első poharat, s felém nyújtotta, hogy újból töltsem tele. Féltem, még jobban berúg, ezért a boroskancsó fölé emeltem a tenyerem. Ismét felfortyant, és el­ragadta tőlem a kancsót. Miért, mire várjak, feltámadásra? Vannak, akik arra várnak. Úgy kell nekik. Erre nem jutott eszembe semmi eligazító válasz, egy darabig hallgat­tunk, ittunk, a bor gyorsan fogyott, újat ren­deltem. Úgy látszott, Yvonnak nem árt, sőt, mintha kisimultak volna a vonásai. Mire a harmadik kancsót kihozták, teljesen megsze­lídült. Megsimogatta az arcomat. Most gyúl fel a vadlegelő csillag, mondta. Hát az meg melyik? Kérdeztem meglepődötten. Ezt se tudod? Nem, sohase hallottam róla. Hát az az a csillag, amelyik, ha fényleni kezd, a va­dak elhagyják vackukat és legelni mennek. Az oroszlánok is? Hülye vagy, de ezt nem haragosan, inkább jókedvűen mondta. Eb­ben a pillanatban a „Háború és béké”-ben Natasát alakító Hepburnre hasonlított, csa­lafintaság parázslóit a tekintetéből. Szeret­tem volna Andrej herceg lenni és táncra kér­ni, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, ha már valami hasonlóságot keresek, a medve­mozgású Pierre-hez inkább társulhatnék. Ez a gondolat elkedvetlenített, bár?... Most már én is mohón nyeltem az italt, Andrej elesett, és éppen Pierre-től születtek Natasa gyerekei. Később őzgerincet választott Yvon, mert rájött, mégiscsak éhes, de alig­hogy beletúrt az ételbe és villájával szerte­lökte az áfonyás narancsszeleteket és a csi­gaformára alakított spenótos kroketteket, az arca elkomorult. Ez kozmás! De hiszen meg se kóstoltad. Mi az, be vagy rúgva? Támadt rám, és egyre dühösebb lett. Disznóól ez a kocsma, nem is értem, miért jöttünk ide. Menjünk innen, javasoltam, mert mind han­gosabban méltatlankodott, nem tudtam le­csillapítani. Hogy hová, arról nem esett szó, hagyta, hogy vezessem. Én ösztönösen haza­felé tartottam. Itt lakom, jegyeztem meg a kapu előtt. Na és? Fölbotorkáltunk a csiga­lépcsőn, kinyitottam az ajtót, Yvon egyene­sen a dolgozószobám felé vette az irányt és a fotelembe huppant. Az oroszlánok nem le­gelnek, jelentette ki határozottan. Van vala­mi innivalód? Volt. Konyakot ittunk, való­színűleg ettől éreztem úgy, nem is csillárom, annak a különös nevű csillagnak a tüze vilá­gít. Gondolatban magamra öltöttem Andrej herceg gálauniformisát és meg akartam csó­kolni Natasát. Durván ellökött magától. Csak nem akarsz erőszakoskodni! kiáltotta. Nem, mondtam, még sohase erőszakoskod­tam nővel, ebben a lakásban biztonságban érezheted magad. Tétován mérlegelt, én ad­digra egy tőle meglehetősen távol eső karos­székben ültem. Valahogy úgy figyelt, mintha arra akarna rájönni, ki a bolondabb kettőnk közül. Aztán macskaügyességgel hozzám lendült, fogalmam se volt, mire készül, le­­ráncigálta nadrágomat és elémtérdelt. El akartam tolni a fejét, de akkor már különös erővel körülfont a kéj. Ezt hol tanultad, da­dogtam elbódulva, bambán. Sehol, most csi­náltam először. Az első férjem is akarta, de nem tudott rávenni. Több férjed is volt? Volt is, van is, sajnos, tette hozzá. Egyiket se sze­retted? Egyiket se, nem volt rajtuk semmi szeretnivaló. Szeretkeztünk és ittunk. Hajnal felé elmesélte, hogy ötéves kora óta árva, szülei autószerencsétlenség áldozatai lettek, idegenek fogadták örökbe. Már világos nap­pal volt, amikor lekísértem. Még sohase volt ilyen férfivel dolgom, lelkendezett a lépcső­házban. Tudod hányszor élveztem el? A fü­lembe súgta. Nem értettem, miért titkolód­­zik. A kapuban vadul átölelt. A férjem most agyonver. Hát akkor ne is menjél haza. Nem, azt nem lehet. Most haza kell men­nem, de úgyis elválok tőle. Szomorú vagy, hogy elmegyek? Bólintottam. Ne légy szo­morú. Egy-két órát alszom, és azután fölhív­lak. Jobban szeretlek, mint az életemet. Ahogy visszaértem a lakásba, szokásból ki­tártam az ablakokat, de gyorsan becsuktam, nehogy kipárologjon az illata. Pedig nem is ehhez kötődtem, belső bizsergés töltött el, mintha távoli csillag sugárzásába kerültem volna. A hívására vártam, s ha csengett a te­lefon, azonnal rohantam, azt hittem ő jelent-MONOSZLÓY DEZSŐ (Ausztria) Vadlegelő csillag 76

Next

/
Oldalképek
Tartalom