Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-11-18 / 22. szám

KABDEBÓ TAMÁS

(Írország)

AVÖDÖR

Régi egyetemista jegyzeteim között kutattam a padláson, belebotlottam egy vödörbe. Fürdőszoba-vödör volt, egykor kívül-belül villogó, fehérre zománcozott, azóta jobbára lapattogott róla a fehérség, belsejében meg egyenesen ott füstölgött a közelgő este. Lehoztam a padlásról, még élt a délután, fogát mutogatta a tél és a hó - ám, miként kihűlt máglyák alján a fekete üszők, oly komoran ásítozott a vödör kormos öble a nagy udvari fehérség közepén.

A húgom odajött, megnézte.

„Vacak vödör, dobd ki, bár szegény nénénktől örököltük. Mintha égetett volna valamit benne egyszer...”

„Nem ő, én.”

„Mit?”

„Könyveket.”

„Zománcvödörben?”

„Elmesélem. Figyelmeztetlek, nem az fog belőle kiderülni, hogy rablóból lesz a jó pandúr, vagyis hogy az egykori könyvvandálból lám bibliomán könyvtárigazgató lettem. Nem, a könyvekhez mindig ragaszkodtam és gyerekkorom óta könyvtárakat építgettem. Nem tehettem róla, hogy eleinte nem volt szerencsém. Gyermekkönyveimet, negyvennégyben, elemésztette egy telitalálat. Újból kezdtem, kis zsebpénzemből zsugorgatva a könyvekre valót.”

„Ezek voltak azok a könyvek, melyekből költözködésnél elloptak egy ládával?”

„Igen. De ami elveszett, szorgalmas gyűjtéssel pótoltam. Szereztem, kaptam, volt könyv, amit részletre vettem. Most már nemcsak irodalmat, hanem filozófiát, államtörténetet, irodalomszociológiát is. Mikor nénénkhez mentem lakni Pestre, megint volt kétszáz könyvem. Neki kétszer annyi. Köteteinket összeházasítottuk az egyszoba-hallos lakásban, egyetlen nagy, faltól falig érő íróasztallal kombinált könyvszekrényben lakott mind, üveg tolóajtók mögött. Három gyöngyszeme volt ennek a gyűjteménynek: Babits Erató-ja, az ő szignatúrájával, egy Kosztolányi-novelláskötet, az író két lila tintás javításával és egy Tóth Árpád-verseskötet, mely a címlapon ismeretlen, kiadatlan strófát tartalmazott a költő kézírásával. De persze volt ott mindenféle más is, jó adag régebbi kiadású politikai irodalom is.

1951-et írtunk, december 21-éré készült az ország. A tantermekben öles dekorációk, szép, elegáns, jóságos Sztálin-képek mosolyogtak le ránk, pántlikák, szalagok, zászlók és a kopások eltüntetésére felkent fehér festék között. A felajánlásoknak, melyeket Sztálin legjobb magyar tanítványa vezetett, se vége, se hossza. Ám egy óvatlan pillanat, s az ellenség keze beteheti a lábát. Osztályunk mellett volt a WC, s tízperces szünetben riadtan fedeztem fel, hogy az egyik falára felmeszelték: ÉLJEN TRUMAN! Tudtam, ebből rettenetes botrány lehet, kivizsgálás, falhoz állítás. Lekaparni vagy átfesteni nem volt idő. Nos, elcsentem az ecsetet, és suttyomban hozzáfestettem az imperialista jelszó első szavához egy szótagot: KEF.

így is botrány lett, de sokkal kisebb.

„Ki az, aki trágárságokat pingál a budiban?” kérdezte a felügyelő tanár harcosan. Az osztály elfojtottan röhögött. Mindez a hétköznapokhoz tartozott.

Vasárnap otthonunkba jöttek a népnevelők. Tudván, hogy nevelni jönnek bennünket, a nénémmel időben felkeltünk, én porszívóztam, ő almás pitét sütött. A süteményeket tálcára tette az alkalomra ebédlővé varázsolt hallban, amelyet én egyébként - a szekrényből kivéve az összehajtogatott tábori ágyat - minden este hálószobává alakítottam át. Néném lelkes volt, igazán szívből

lelkes. Bátyja, vagyis néhai nagybátyám illegális kommunista volt, negyvenkettőben elvitték, odapusztult. Volt sajnos egy másik nagybátyám is, akit negyvenkilencben vittek el - tévedésből - és ötvenegyben szabadult.

Néném tehát lelkesen püfölte pufókra a párnákat és finom tollseprűvel simított végig Joszip Visszárionovics fején, ki mellszobor formájában uralta a kicsiny mezőnyt, a kombinált könyvszekrény tetején. Tőle jobbra s balra sporttrófeáim, alatta a szekrényben (a túlnyomó irodalom mellett) a marxizmus klasszikusai. „Das Kapital” egy régi, berlini kiadásban. Engels-kötetek - ezeket többször elolvastam, logikájuk lenyűgözött -, a Bolsevik Párt története, Lenin az empiriokriticizmusról.

Csöngettek, beléptek a népnevelők. Azelőtt is jöttek, azután is, sőt később, egyetemistaként engem is elküldték Pesterzsébetre nevelni - mindezek a kiegészítő emlékek ma is gomolyognak bennem, viszont kristálytisztán emlékszem a SZÜLETÉSNAPOT megelőző népnevelőkre.

A néném nyitott ajtót. Maga elé tessékelt egy kerek kis középkorú asszonyságot, ki csinos selyemkendőt viselt a fején. Mihelyst beljebb jutott, a kendőt levette és nem kéretvén magát, leült az almás pitével megrakott ebédlőasztalhoz. Néném begyújtotta a gázt a kávéfőző alatt.

Áz asszony nyomában középmagas, erőteljes, fehér hajú, szigorú arcú férfi jött - a kínálást elhárítva - a halion keresztül a nappali szobába. Szemét végigjáratta a kegytárgyakon. Mármint Sztálin mellszobrán és a rádiógram fölött függő kisméretű, de magabiztosan mosolygó portrén. Rákosi kiemelt helyet kapott, távolabb a zsúfolt családi fotográfiáktól, s míg szorongó eleim komoran néztek a világba, ő maga volt a jövő. („A kis kócos”, mondtam egyszer, minden él nélkül otthon. Néném elszörnyedt: „Ezért javítóintézetbe vihetnek.”)

Rövidesen hallani véltem a kávé szortyogását, a két nő a másik szobában a csészékkel csilingelt, idebent a szigorú férfi ünnepélyesen megkérdezte tőlem, hogyan készülünk a nagy ünnepre az iskolában.

Elmeséltem a dekorációt, de nem a WC-incidenst. Tizenhét éves voltam, nyitott szemű srác, de eszembe sem jutott, hogy a „személyi kultusz” korszakában élek. Mikor ezt kb. másfél évvel később Hruscsovtól megtudtuk, mégsem lepődtünk meg, mert az én generációm meg sem tanult meglepődni. Mióta az eszünket tudtuk, mindig kellett vaTtmiért lelkesedni és ugyanakkor el is kellett valami mást ítélni. Én valahogy úgy képzeltem a dolgot, hogy a történelem feltartóztathatatlanul megy előre - Engels erősen hatott rám -, de ami a részleteket illeti, ott kinek hopp, kinek kopp.

A szigorú ember az osztályharcra terelte a szót. „Ébernek kell lenni!” Kuncogtam. Azt hittem, lenyel.

„Bocsánat”, mekegtem, „nem azon nevetek, amit az elvtárs mondott, hanem azon, hogy volt egy tanárom, aki mindig ÉBER volt. Sőt ő már így született. ÉBER SÁNDORNAK hívták.” Az ősz hajú férfi napirendre tért e hülyéskedés hallatán, majd felemelte a hangját: „az ellenség” - megköszörülte a torkát - „beférkőzik mindenhova.” Bólintottam. Ő egyre jobban belemelegedett: „osztályharcos öntudattal kell küzdeni ellene.” Hümmögtem. Az osztályharccal nem voltam egészen kibékülve. Hogyan egyeztethető össze a törvényszerűnek hirdetett kíméletlen harc azzal a másik egyszerű szabállyal, hogy legfőbb érték az ember? Én titokban olyan szocializmusról álmodoztam, ahol sem a múlt, sem a törmelék osztályhelyzet nem számít bűnnek. (Haverom szerelmét kétszer viték el. Először kislánykorában mint zsidót Auschwitzba, azt túlélte, aztán szüleivel együtt Tiszaszentbürgüzdre mint tőkéscsemetét.) Olyan társadalmat szerettem volna építeni, ahol mindenki egyenlő eséllyel indul. Túlkapás ide, túlkapás oda, tizenhét éves fejemnek ez nem látszott lehetetlennek. S habár határtalan optimizmusomon csorbát ütöttek az évek, ma is ezt szeretném. Megszólaltam:

„Nem kétséges, hogy a szocializmus győzni fog az egész világon, ez történeti szükségszerűség. Nem lenne azonban jobb meggyőzni a rossz kádereket, az ingadozókat, mint földre teperni

őket?” Őszinte kérdés volt egy természetellenes helyzetben, mely akkor és ott provokált.

Míg az ősz, erős, immáron nekivörösödött férfi a választ kereste (nem munkáskáder volt, hanem intellektuel), hogy megleckéztessen, leteperjen, leneveljen, tekintete végigpásztázta könyveinket. Aztán, se szó, se beszéd, kihúzott egyet, közvetlenül a marxista klasszikusok mellől, melynek gerincén nagybetűkkel ez állott: KÁLÓT.

„Mi ez?” kérdezte vésztjóslóan, a könyvet egy sarkánál fogva tartva, mint valami pestises páriát.

Éreztem, hogy elsápadok, éreztem, hogy inamba száll minden pökhendi vakmerőségem. Valami katolikus ifjúsági szervezet könyve lehetett a kora negyvenes évekből. Évekkel ezelőtt egy vidéki barátomtól kaptam három könyvet, mely mint ő mondá, a szocializmus és a kereszténység összefogására keresett feleletet. A fordulat évében egy iskolai könyvtárat tizedeltek meg, ő volt a könyvtáros, a nemkívánatos könyveket titokban hazavitte, birtokába vette. Nevét, sőt címét is szépen bevéste az előzéklapra, a kisatírozott iskolai bélyegző fölé. „K... F...” olvastam le, villámsújtottan, a fejjel lefelé lógó könyvről egykori barátom németes nevét. A következő pillanatban a könyv a nappali szoba kis kávéasztalának fedelén csattant. „Az ellenség”, hörögte pulykavörös képpel látogatónk, és turkáló mancsa kiragadta a polcról a „Keresztény Szociális Gondolatok” című franciából fordított könyvet. Vérbe borult szemmel forgatta lapjait.

Áz asztalon csattanó könyv zajára felriadt hölgyek felálltak az almás pite mellől, de megtorpantak a félig becsulott üvegajtó mögött. így is láttam: néném arcára kiült a félelem.

Gyorsan kellett gondolkodni - ez nem mindig megy -, ezúttal sikerült. Míg látogatónk arcán a második könyv mételyeinek olvastán színt váltott az undor és a harag, én leemeltem a polcról a harmadik könyvet és nagyot kiáltottam: „Micsoda szemét”, majd egy szempillantás alatt felmarkoltam a kávéasztalon heverő KALOT-ot, kiragadtam látogatónk kezéből a francia keresztények szociális elmélkedését, utat vágtam a két nő között, bevágódtam a fürdőszobába, fölkaptam a fehér zománcvödröt, belevágtam a három könyvet és kicsörtettem az erkélyre.

Mindez olyan gyorsan történt, és olyan váratlanul ért mindenkit, hogy egy szó vagy szisszenés sem hangzott el, vagy ha igen, az akció hevében nem észleltem.

Akkoriban cigarettáztam, zsebemben volt a gyufa. Sercenésére a férfi magához tért. „Kitől szerezte ezeket a könyveket?” kérdezte kissé bizonytalanul. De addigra már égtek. A Madách úti ház második emeleti erkélyén rőt lánggal és sok füsttel égett a három kötet, kettő fűzve, egy kötve volt - most is az orrcimpámban érzem a pörkölődő könyvenyv csípős szagát. Szerb Klári néni lakott alattunk. Gyakran nyitva hagyta erkélyajtaját. Vajon befurakodott-e hozzá a füst? - tűnődtem s ha igen, tudja-e, mint égetnek a minimáglyán? És ha maga Szerb Antal élne és tudná, hogy könyveket égetek itt... szégyen és diadalmámor kavargóit bennem. A könyvek gyönyörűen lángoltak, az árulkodó előzéklapok olvashatatlan hamuvá sodródtak.

Miután eltüntettem az evidenciát, kényelmesebben gondolkodhattam azon, mit feleljek a „kitől szerezte?” kérdésre. „Ah tudja, elvtárs, én mindenféle könyvet gyűjtök, el sem olvasom őket. Volt egy öreg, süket pedellusunk, meghalt már szegény, az adott vagy egy tucat kidobott könyvet pár évvel ezelőtt. Ő maga, azt hiszem, analfabéta volt. Nem tudtam, hogy adományába ilyen szemét is belekeveredett.”

A népnevelők szedték sátorfájukat. Néném pitéit a szigorú ember meg sem kóstolta.

A könyvhamut a szemétaknába ürítettem. Alexandriában több tekercs égett el, Hitler a zsidó klasszikusok között alaposabb savonarolai munkát végzett. Ugyanis egyikünk sem vette észre a legalsó polcon Faludy György verseit, aki ekkor éppen követ tört Recsken.

Több mint egy emberöltő telt el azóta. Álltunk a hóban, az udvaron, vidéken. Húgom meg én. Kettőnk közt ormótlankodott fekete öblével a vödör.

„Hát most mit csináljunk vele?” kérdezte a húgom.

74