Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-11-18 / 22. szám
A sportvilág magyarjai A szöuli olimpia egyik utolsó döntőjét a záróünnepély napján, az olimpiai park egyik csarnokában rendezték. Az amerikai és a szovjet röplabdások harcoltak az aranyéremért. A győzelmi dobogón a Los Angeles-i eredményhirdetéshez hasonlóan, Karch Király, a csapat magyar származású kapitánya, a világ legjobb röplabdása fogadta a gratulációkat. „Jól van Olga!... Nagyon jól, okosan játszottál!...” - hangzott a dicséret a szöuli nemzeti egyetem tornacsarnokában. A győztes, a Marosvásárhelyről elszármazott Nemes Olga, nyugatnémet színekben jutott a legjobb tizenhat közé az asztalitenisz-bajnokságon. Természetesnek tűnt, hogy edzője, az újvidéki Korpa István, a jugoszlávok egykori Európa-bajnoka magyarul biztatta, dicsérte. Magyarok itt, magyarok ott, magyarok mondhatni mindenütt... A texasi Rick Bodor magyar színekben lépett a rajtkőre. Álma teljesedett, olimpiai résztvevő lett, bár a magyar vegyes váltó így sem jutott a döntőbe. Amerikai a magyar küldöttségben, magyarok az Egyesült Államok csapatában. Törő András, a Tokióban még versenyzett kenus az olimpiai bizottság főtitkára. Élthes Csaba, a közismert „Sir” ki tudja hányadik olimpián vezeti az amerikai vivők válogatottját. Négy edző, a kajakos Ürögi László s Szántó Csaba, a kézilabdás Faludi Mihály és az úszó Nagy József érkezett USA-melegítőben az olimpiára. Utóbbi kedvenc tanítványa, Szabó Péter, aki sérülése ellenére is a döntőbe jutott. Mike Barrowmann, az egyik fiatal amerikai mellúszó ugyancsak Nagy József mellé szegődött. A magyar edző irányításával egy év alatt több, mint tíz másodpercet javult legjobb eredménye, s megnyerte az olimpiai válogatót, tagja lett a kiutazó csapatnak. Kevés ember mondhatja el magáról, hogy négy ország válogatottjának volt szövetségi kapitánya, mint Faludi Mihály, az egykori kiváló kapusból lett kézilabdás szakvezető. Az utolsó, csaknem teljes olimpián Montrealban még a magyar férficsapatot vezette. Később került Kuvaitba, majd Szaúd-Arábiába, s két évvel ezelőtt bízták meg az amerikai női válogatott irányításával. A selejtezőket Kuba ellen nyerték meg, a csapat több ízben járt Magyarországon edzőtáborozáson. A Vasas együttese Colorado Springsben viszonozta a látogatást. Ha az amerikai lányok végül nem is szolgáltattak meglepetést, hetedik helyüket tekintve becsülettel szerepeltek. A tízmilliós, hatalmas kiterjedésű dél-koreai főváros északkeleti csücskében, távol az olimpiai falutól, a Taenung lőtéren sajnos elmaradt a magyarok ünneplése. Pedig Hammeri László, a Tokió aranyérmeséből lett kapitány vezetésével az utóbbi időben sikeres magyar sportlövők 49 első helyezést szereztek a nagy világversenyeken. A jubileumi, félszázadik aranyat Szöulban nem sikerült megnyerni. A lőtéren Antal László, a brit válogatott vezető edzője és Baranyi Sándor, a Nemzetközi Sportlövő Szövetség romániai alelnöke magyarul beszélgetett egymással. Baranyinál, az egykori pesti lövésznél boldogabb embert azután aligha lehetett találni a lőtéren a puskások összetett versenyének eredményhirdetése után, hiszen egyik tanítványa, Malcolm Cooper végzett az első, egy másik, Allister Allan pedig a második helyen. Valóságos drámai feszültségben telt el az a kilenc perc, amíg a nehézsúlyú Alvics Gyula és a holland Arnold Vanderlude állt szemben a szorítóban. Magyar és holland a szorítóban, két magyar, Papp László és Bódis Gyula a szorítósarokban. Végül a jóval erősebb, magabiztosabb holland győzött, s Bódis, ha örült is tanítványa éremszerzésének, aligha lehetett igazán boldog. „Az egyik szemem sír, s csak a másik nevet... Ha az ember külföldre szerződik, akkor az ilyen esetek elkerülhetetlenek...” - panaszkodott. A két Szabó a Han folyó egyik holtágában épített regattapályán adta fel a leckét a rendezőknek. Szabó, ráadásul mind a kettő Attila. Az egyik magyar, a másik csehszlovák színekben. Igazán „szerencse”, hogy az egyik, a pozsonyi, kajakos, a másik a budapesti pedig kenus. Képzeljék el, ha a két Szabó együtt rajtolt volna a kajakosok 1000 méteres versenyében... No, de ahogyan Bonn Ottót, a versenyek főrendezőjét ismerjük, még ezt is megoldotta volna. A Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség magyar alelnöke különben előlépett Szöulban, közfelkiáltással választották a testület főtitkárává. A szakmai irányításban a magyarok eddig is főszerepet játszottak. Az amerikai válogatottnál tevékenykedő, már említett Szántó Csaba és Ürögi László mellett további négy ország csapatát vezette magyar szakember. A kanadait Buday Tamás és Kemecsei Imre, a norvégot Bakó Zoltán, az olaszt Hazsik Endre, a házigazda dél-koreai együttest pedig Füzesséry Gyula és Hajba Antal. S nem lenne teljes a felsorolás, ha nem említenénk meg, hogy a magyarok nagyszerű hajói és különleges Wing-lapátjai a franciaországi Besanconban letelepedett Surányi István hajóépítő üzemében készültek. De maradjunk még a házigazdák csapatánál... A két kajakosedző, Füzesséry Gyula és Hajba Antal mellett Bejekné Förstner Klári, a magyar tornászválogatott korábbi szakvezetője és Kelemen Péter öttusázó-világbajnok segítette a dél-koreai versenyzők olimpiai felkészülését. Bejekné, a kajakedzőkhöz hasonlóan, több mint egy évet töltött Szöulban, az olimpiai edzőtáborban, s lányai, bár a tornasport nem rendelkezik nagyobb hagyományokkal a Koreai Köztársaságban, teljes csapattal indulhattak és végül a tizedik helyet szerezték meg a nagy versengésben. Az a tény, hogy négy magyar edző dolgozott Szöulban, a két ország erősödő sportkapcsolatainak bizonyítéka, amelyet az olimpia napjai alatt aláírt egyezménnyel írásban is megpecsételtek. A tornacsarnokban találkoztunk Károlyi Bélával, a román női tornasport világhírét megalapozó, ma már Houstonban dolgozó magyar szakemberrel is. Tanítványai közül előbb Nadia Comaneci, majd Szabó Kati, utána Mary Lou Retton nyert olimpiai bajnokságot. Legújabb tanítványainak egyike, Phoebe Mills a gerendán szerzett bronzot. A szerek királynőjének ezúttal Daniela Silivas, azaz Szilvás Daniela bizonyult, aki a Károlyi Béla által megteremtett iskolában nevelkedve, három arannyal gazdagította a román sport éremgyűjteményét. A magyar akár hivatalos nyelv is lehetne az olimpiák öttusa- és vívóversenyein. A tusázóknál az első számban, a lovaglásban győztes egyiptomi csapatot Nyulászi András vezette. A dobogós helyezéstől alig elmaradt francia csapatot László István, a kanadai együttest Bucskó József, a nemrég egyéves tanulmányúton itthon járt rokonszenves sportember kísérte. Az amerikai csapat mellett Pesthy Pál, a volt világbajnoki résztvevő, a svédeknél Rerrich Béla, a világbajnok vívók nevelője segédkezett. A Párizsban dolgozó Szepesi László tanítványa, a kardvívó Jean-Fran^ois Lamour pedig most, a teljes mezőnyben is megvédte a Los Angelesben szerzett elsőségét. A névsor még azzal sem teljes, ha a nagybányai Lung Noémi vegyes úszásban nyert ezüst és bronzérmét említjük, vagy Madarász Zsoltnak a svájci párbajtőrcsapatban elért ötödik helyét, Czanka Attilának, a román színekben indult súlyemelőnek a bronzérmét, vagy az amerikai labdarúgócsapatot erősítő Vermes Péter alakításait dicsérjük. Hol marad akkor még Füzesi Mária, a mindössze tizennégy éves kanadai tornásznő, Kovács Györgyi legtehetségesebb tanítványa, aki tizedik lett a ritmikus sportgimnasztiicai versenyben, vagy Domokos Mária, Kanada tízszeres asztalitenisz-bajnoknője, aki már játékosedzőként érkezett Szöulba. Vagy Nagy Róbert, a sikeres francia szörfös, az egykori zuglói futballista világhírű fia, akinek reményeit elfújta a szél a puszani öbölben. A Szöulban más országok csapataiban szerepelt versenyzők és szakvezetők névsorának összeállítása még így is hiányos. Éppen ezért, érdemes volna Rerrich Béla, a Stockholmban letelepedett vívóedző javaslatát megvalósitani, s négy év múlva Barcelonában megszervezni a magyarok találkozóját az olimpiai faluban. A magyar küldöttség tagjai mellett több, mint száz vendégre számíthatnánk. Tehát találkozzunk négy év múlva, Barcelonában! VAD DEZSŐ
