Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-11-18 / 22. szám

mozogni a térben. Talán ezért vagyunk, mint e pásztorok örökösei individualisták - és er­re tanított bennünket a magyar puszta is mert nem érzékeljük a levegő párájának el­mosó, egybeolvasztó jelenlétét, mint az észak-európai, mindig kissé ködös, páradús országokban. Talán éppen ezért hiányzik be­lőlünk a kollektív lendület és olykor a kol­lektív tudat is. A magyarság egyik hiányáról van szó kétségtelenül, és így bizonyos ellen­tétességben alakul ki az örök magyar jelenlét kettőssége: az egyik oldalon az egymáshoz való ragaszkodás, különösen akkor, ha baj­ban vagyunk, és ezért várható az, hogy a nemzeti egység gondolata éppen ma, amikor rendkívüli nehézségekkel küzd a nemzet gaz­daságilag, társadalmilag, mégis egybe fog ol­vasztani bennünket. A másik oldalon úgy látszik sokkal többet kell tennünk a jövőben a más nemzetekhez való kapcsolat ápolásá­ban és fenntartásában: mindig lépést kell tartani az összemberiséggel. A magyarságnak történelme folyamán ál­landóan védekezésre kellett berendezkednie. Ebből származhat a magyar jellem éberségé­nek, tisztánlátásának, a helyzet felismerésé­nek és elemzésének adottsága is. Már a felvi­lágosodás korától kezdve úgy mondták, hogy a magyarság „jogász nemzet”. Körül­határolt tételekben szeretünk gondolkodni, ezért is jelent külön lelki tartalmat „a ma­gyar becsület”, a magyar lovagiasság fogal­ma is. A „nazione cavalleresca” a középkor­tól kezdve valósággal mint szállóige járta be Európát: a külföldiek mindig elragadtatás­sal zengtek a magyar vendéglátásról. Nálunk az idegen, a turista nagy becsben van. Hogy miért is szeretjük az idegent? Ez bi­zonyára összefügg a magyar asszimilációs készséggel és erővel: barátkozunk, testvérek kívánunk lenni minden más emberrel. Egész sajátságos a magyarság tisztelete a női nem, de különösképpen az édesanya iránt. Ma­gyar ember számára nincs bántóbb, mintha valaki az édesanyját szidja, ilyenkor dühbe, nagy méregbe gurul. Kevés országban és he­lyen bánnak olyan finoman, megnyerőén a külföldivel, az idegennel és a szenvedő em­berrel, mint nálunk. Nagy élményem volt nyolc évvel ezelőtt: két kanadai pap jött hoz­zám, autót béreltek Franciaországban, átko­­csizták a két Németországot, Lengyelorszá­gon és Csehszlovákián keresztül hozzánk is eljöttek. Első kérdésem az volt: mi tetszik nekik Magyarországon? A válasz egyszerűen az volt: a halászlé, mert ilyen ételt sehol sem találtak a világon, és az emberek. Amint a válasz második felének miértje után tudako­zódtam, azt mondották: itt mindenki moso­lyog, mindenki segíteni akar a másikon, kü­lönösképpen ha idegen és bajban van. És van még egy jellemvonásunk, amit egy nagyon régi mondás fejez ki: „sírva vigad a magyar”. Ennek jelentése csak az lehet, hogy mindig visszafogottan, mint „balsors­­tépte” nép élünk és szórakozunk. Ez „illik” a magyarhoz. Igazi magyar vonás a szolgálat, semmiképpen sem magyar jelleg a hivalko­dás. Keletről jött a magyarság magva, ezért színes, szinte felülmúlhatatlan a fantáziája. Innen ered a fülbemászó zene, a hegedű pá­ratlan megszólaltatása, a költők csodálatos lírája; a szabadságról alig énekelhettek job­ban és szebben, mélyebben, meghatóbban, mint nálunk. Örömünkben is bánatos az alaphangulatunk: dalolunk, zenélünk, de mindig talán kissé visszafogottan. Ez volt a középkori magyarság vallásosságának is alaptónusa: olyan szépen, kibékülten az ir­galmas Istennel beszélgetni alig tudnak más népek, mint mi, ezért maradt a nemzeti him­nusz mellett a „Boldog Asszony Anyánk” második himnuszunk, benne bizalom, re­mény, bűnbánat és sírás, ígéret és várás van, aminek nincs határa. Reményből kell élnünk ma is, ki kell várnunk, el kell viselnünk mindazt, amit a sors még ránk mér; keblünk­re óhajtjuk szorítani a keresztet, mert ha vál­­lunkra tennénk, talán el is nyomna bennün­ket. Az Egyesült Államokban élő írek nagy számuknál és erős, akaratos jellemüknél fog­va határozzák meg az ottani sok népből álló nemzeti és állami egység jellegét és színét. Azt mondták nekem, azért szeretik a magya­rokat, mert nyitottak, mindent meg akarnak érteni, humoruk van, könnyedén, tréfálkoz­va, nevetve jutnak túl a nehézségeiken. Ezért képesek is szeretni mindenkit. Ez a minden­ki felé való fordulás az új magyar kezdés egyik sodró erőforrása lehet. FEKETE GYULA író, publicista. 1922. február 26-án született. A József Nádor Műszaki- és Köz­gazdaságtudományi Egye­tem Közgazdaság-tudo­mányi Karán tanult, Győrffy-kollégista volt. Részt vett a Nemzeti Pa­rasztpárt munkájában, vi­déken és a fővárosban új­ságíró, lapszerkesztő. 1965—68-ig a Budapest cí­mű folyóirat szerkesztője. Regényeket, elbeszé­léseket, drámát és filmeket írt, publicisztikai és kritikusi munkássága is kiemelkedő. Háromszo­ros József Attila-díjas (1953, 1963, 1973), SZOT- díjas (1964). 1981-től az írószövetség alelnöke. Történelmi skizofréniánk A Nyugat szemében Kelet vagyunk, a Ke­let szemében többé-kevésbé Nyugat. Volta­képp egyik sem vagyunk igazán. Vagy ha úgy tetszik: egyszerre mind a kettő - de az sem igazán. Ez a történelmi skizofrénia nem annyira betegségünk, mint inkább tulajdonságunk, adottságunk: a Dunától nyugatra valóban a Nyugattal, a Tiszától keletre valóban a Ke­lettel szorosabb a történelmi, a néprajzi - sőt a földrajzi, az éghajlati - rokonság. A találkozások országa vagyunk, tehát az összeütközések országa is. Földrajzi hely­zetünk predesztinált erre a sorsra; voltaképp ezt a földet magát és a rajta megtelepedett, egymást váltó népeket mind. Hiszen itt még a természet erői is rendre megütköznek, s megvívnak a hegemóniáért. Az óceáni áramlatok - némi kerülővel az Al­pok miatt - északnyugat felől törnek be a Kárpát-medencébe, a mediterrán délről, a kontinentális keletről, délkeletről; hol egyik, hol másik kerekedik felül - a magyar meteo­rológus sosem lehet biztos a dolgában ... Mert véglegesen egyik sem vonul legyőzöt­­ten vissza, és véglegesen egyik sem hódítja meg ezt a földet; évezredek óta gyűrkőznek a környező éghajlati zónák a Kárpát-meden­ce birtoklásáért, eredménytelenül. S a szűk terepen mind sikeresen megőrizte, és szilár­dan tartja hídfőállásait. Kétdimenziós nép lettünk; Kelet szemszö­géből és Nyugat szemszögéből, a szocializ­musból és a kapitalizmusból, a határokon belülről és a határokon kívülről egyszerre nézhetjük, vizsgálhatjuk, megítélhetjük, bí­rálhatjuk magunkat. A zsidók és jórészt a keleti népek többdi­menziós életet élnek, a nyugatiak egydimen­ziósok, lineárisok. Voltaképp a szellemi élet úgy bontakoz­hatna ki a legteljesebben, ha a külön dimen­ziókat sikerülne áthidalni, ütköztetni, ellent­mondásaikat feltárni. Más indíték, más meg­közelítés, más logika - még az sem biztos, hogy a világnézetben, a politikában termé­ketlen az ütköztetés, de a tudományokban, a művészetekben, az irodalomban, a humán gondolkozásban kétségkívül eredményeket ígér. Itt is, ott is vannak tabuk, de nem azo­nosak a tabuk; itt is, ott is vannak tartózko­dások, félelmek, de nem azonosak. A két szemmel nézett világ perspektivikus képet ad, teljesebbet, mint a lineáris, egy síkban ítélő szemlélet, kutatás, gondolkodás. Magyar nyelven ma minden nyilvánosan kimondható, minden leírható, kinyomtatha­tó, olvasható, az is, ami Nyugaton nem tet­szik, az is, ami Keleten nem tetszik, messze túl a napi, sőt az elvi politikán. Sokáig csak a hátrányait fogtuk fel e ket­tős létformának. Ideje, hogy az előnyeire fordítsunk különös figyelmet, mert ha létre­jöhet némi „munkamegosztás”, a szellemi haza áramköreibe bekapcsolódhatnék min­den - józan - magyar, bárhol él a világon. Talán-talán megbarátkozunk még a politi­kával is. Van valamilyen öröklődő allergiánk a po­litikával szemben - no, nem a politizálással, hanem a politikus tettekkel szemben -, erre iszonyatosan sokat ráfizettünk már. Sánta Ferenc „Olasz történet” című novellája jut eszembe: oroszlánszelídítőt keres a cirkusz, a fiú soha nem látott még oroszlánt, de tá­molyog az éhségtől, és jelentkezik a hirdetés­re. Elszántan egzecírozza a ketrecben mor­gó-vicsorgó állatokat, de aztán mégis vissza­utasítja a csábító szerződést. - Büdösek - mondja. Vajon erkölcsi tartásunkkal fér össze oly nehezen a politikai cselekvés? De miféle er­kölcs alapján? Úgy gondolom, a legfőbb er­kölcsi törvény: visszaadni legalább annyi ér­téket a jövőnek, a társadalomnak, amennyit a múlttól, a jelentől kaptunk - lehetőleg azért kamatostul. Ha ez így van, ezen az alapon akár a világ legerkölcstelenebb népe is lehetnénk. Pilla­natnépe. Mert egy bámulatosan sokszínű, le­leményes önpusztító nép írója vagyok, a „szapora csecsemőhalál”, az „elmebaj, egy­ke”, az „öngyilkosság, lelki restség” változa­tai szívósan élnek, sőt tovább bővülnek, kor­szerűsödnek disszidálásokkal, alkohollal, narkóval, egyebekkel. A világ leggyorsabban elöregedő társadalmának az írója vagyok, itt már a sokat gúnyolt prófétákba is belesül a szó, ha csak rápillantanak a számsorokra. Amelyekkel józan tudósok és közönyös komputerek karózták ki a jövőt: mikor ju­tunk odáig, ahol már évi három Mohács az eredmény - önkiszolgáló módon, „csináld magad!” törökök nélkül -, s két-három éven­ként egy Don-kanyar. Sebaj, „a maga kárán tanul a magyar” - mondogatjuk az effélékre, teljességgel indo­kolatlanul. („A vert seregek jól tanulnak” - írja Lenin, s ezen az alapon akár a világ leg­­kitanultabb népe is lehetnénk...) 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom