Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-11-18 / 22. szám

■ ■

Otven év,

múlt - jelen - jövő?

Ma sem fogalmazhatnánk szebben, s ami a lényeget illeti, ma sem gondolkodunk másként. S aki felveti a kérdést, mint ahogy voltak, akik felvetették, miért emlékezett 1988- ban a Világszövetség - és az ország - az ötven év előtti megalakulásra, azt kell mondanunk, azért, mert ma sem lehet közömbös számunkra az országhatárokon túl élő magyarok sorsa, mert megitélésünk szerint mindazok, akik nem felejtették el, honnan jöttek, honnan jött a családjuk, mindazok, akik a világ bármely részén magyarnak érzik magukat, a magyarság részét képezik.

Nem mindig gondolkodott így a hivatalos Magyarország. Nemcsak aggódó gond, érdeklődés követte a magyarok kifelé vezető útját, kinti sorsát. Jött az elzárkózás korszaka. Nem véletlenül vetődött fel a második világháború utáni években, hogy szükség van-e a Magyarok Világszövetségére? A kölcsönös szembenállás, a megtagadás korában nem volt alaptalan a kérdés, de amikor eljött az óvatos kapcsolatfelvétel ideje, bebizonyosodott, talán mégis hasznos volt, hogy ezt a korszakot - ha téli álomban is - túlélte a Magyarok Világszövetsége. Mert alkalmasnak bizonyult nemcsak a kapcsolatfelvételre, hanem a kapcsolatok szélesítésére és ápolására is.

Ehhez kellett a hazai háttér olyan alakulása, amiről napjainkban kevés szó esik, ha úgy tetszik, szerény nyitás a külföldön élő magyarok felé, ami nem ment messzebb, mint részt vállalásra az új nemzedék nyelvének ápolásában, de ez akkor, a hatvanas években igen jelentős lépésnek látszott. Meggyőződésem, hogy az is volt.

Ma vitatkozhatunk azon, vitatkozunk is, szükség van-e anyanyelvi konferenciára, illetőleg milyen anyanyelvi konferenciára van szükség; vitatkozhatunk azon, milyen formában fejlődjön tovább az anyanyelvi mozgalom, mert nem megszüntetéséről, csupán a változó helyzethez igazításáról, továbbfejlesztéséről lehet megítélésünk szerint szó. Vitatkozunk azon, mit érnek a külföldön élő magyarok a hazának, s mit ér a haza a külföldi magyaroknak, azoknak van-e igazuk, akik elmentek, azoknak van-e mindenben igazuk?

Ma a kérdések sokszor szélsőséges megfogalmazásban vetődnek fel, mert ma ez a divat Magyarországon. Az ötvenedik évfordulóról való megemlékezés nem volt annyira ünnepélyes, nem is szándékozott annyira az lenni, hogy elpalástolja a gondokat, hogy elhallgattassa a vitát. Nem volt annyira ünnepélyes, mondom, de azért súlyt adott a megemlékezésnek, a külföldön élő magyarokért viselt felelősségünknek, az irántuk érzett aggodalmunknak, a velük való együttérzésnek, hogy az Országgyűlés nem sokkal korábban megválasztott elnöke az ünnepi ülésen szerepelt ebben a funkciójában először a nyilvánosság előtt, hogy a miniszterelnök ebből az alkalomból levélben fordult a Magyarok Világszövetsége Elnökségéhez, s az, hogy nagy múltú, százéves, vagy annál idősebb egyesületek küldöttei vettek részt az ünnepi ülésen

Európából és az Egyesült Államokból, hogy az elmúlt fél évszázad során először üdvözölhettük a Magyarok Világszövetsége hivatalos rendezvényén szomszédos országok, Jugoszlávia, Ausztria, Csehszlovákia s a Szovjetunió magyar lakosainak, s hadd hangsúlyozzam - sapienti sat - ezen országok magyar szervezeteinek küldötteit.

Bizonyos, hogy a Magyarok Világszövetsége ötven év alatt többet is tehetett volna, mint amit tett, s aminek a felsorolására természetesen nem vállalkozhatunk (arra tanú a Magyar Hírek negyvenegy évfolyama), de amit tett a Világszövetség, amit jó szándékkal és eredményesen tett, azt csak azért tehette, mert - és itt elsősorban a harminc év előtti újjászervezésre gondolok - azt a ma sokat emlegetett pluralizmus jegyében tette. Még akkor is, ha a pluralizmust ma sokan másként értékelik, mint ahogy az a Magyarok Világszövetsége Elnökségében, s a Világszövetség sokoldalú tevékenységében a gyakorlatban érvényesült.

A mai magyarországi helyzetben ez már nem minden szempontból kielégítő megoldás. Rendkívül kiszélesedtek, sok csatornán érvényesülnek a magyar-magyar kapcsolatok. Még hogyha vallják is azt, hogy ezeknek a csatornáknak a megnyitásához közvetlenül vagy közvetve volt valami köze a Világszövetségnek, s mindenekelőtt azoknak a művészeknek, tudósoknak, egyházi vezetőknek, íróknak, újságíróknak, közéleti embereknek, akik ugyancsak közvetlen vagy közvetett kapcsolatban voltak és vannak a Világszövetséggel, nem kívánunk a jövőben minden téren kizárólagos jogot biztosítani magunknak, márcsak azért sem, mert ilyen jogunk eddig sem volt, s arra nem is törekedtünk. Úgy gondoljuk, elég szélesre nyitottuk - a korábban említett pluralizmus szót nem használva, de annak jegyében - az Elnökség, az Anyanyelvi Konferencia Védnöksége, a Magyar Fórum kapuit külföldön és belföldön egyaránt, készek vagyunk még szélesebbre nyitni. És készek vagyunk együttműködni a magyar-magyar kapcsolatok fejlesztésében eddig is aktív és érdekelt mozgalmakkal.

Próbakő lehetne az együttműködésre egy éppen még csak felröppentett, Magyarországon is, külföldön is felvetődött, még nagyon friss, még ki nem érlelt, és úgy vélem előzetes eszmecserére érdemes gondolat. A háború után újjáalakult Világszövetség 1946-ban tervezte a magyarok újabb világkongresszusának összehívását, ez azonban korabeli források szerint a Szövetséges Ellenőrző Bizottság kívánságára elmaradt. Az új időpontot 1948. augusztus 20-ra, a tizedik évfordulóra tűzték ki. Ismét egy füstbe ment terv. Az új találkozó még nem terv, legfeljebb csak megbeszélésre érdemes gondolat, talán egy másik összefüggésben lehet igazán az: ha megvalósulna az 1995-re tervezett világkiállítás Magyarország és Ausztria közös rendezésében.

Nem álmokat kergetünk, a Magyarok Világszövetsége folytatja munkáját az elnökség, az Anyanyelvi Konferencia Védnöksége, a Magyar Fórum elfogadott tervei alapján. Ha úgy alakulnak a feltételek a nagyvilágban, az országban, az országhatáron belül és kívül élő magyarok kapcsolatában, ha megvalósul az eddiginél szélesebb, sokérdekű, de közös érdekeltségű összefogás, talán ez is lehet egy állomás az úton.- Érdekes, eseményekben bővelkedő esztendő volt külpolitikánk számára is 1988. Nemegyszer kerültek a világlapok címoldalára a magyar diplomácia hírei, igy például Grósz Károly utazása ,'z Egyesült Államokban és Kanadában, a Közös Piaccal kötött egyezmény, vagy a képviselet felállítása Tel Avivban, megállapodásunk Dél- Koreával - év még folytatható e sor. Kérem, maradjunk azonban most két olyan témánál, amely olvasóinkat különösképpen érdekli: a magyarromán viszonynál és a nyugati magyarság hazai megítélésénél. Az erdélyi magyarság kérdése sok év után „előkerült a szőnyeg alól", széles hazai es nemzetközi visszhangja lett a Jálurombolási tervnek, és a menekültek segélyezésére sok akció bontakozott ki. Mit tett és mit tesz a magyar diplomácia a megoldás érdekében - egyáltalán mi múlhat rajtunk ?- Tény, hogy Európa legnagyobb lélekszámú nemzeti kisebbségét a magyarság képezi, csupán a szomszédságunkban mintegy tárom és fél millióan élnek. Az erdélyi mag>arság ügye hosszú évek, lényegében az ottani gondok keletkezése óta foglalkoztatja közvéleményünket, s a hazai politikai vezetést A nemzet számára ugyanis alapvetően fomos, hogy az ország határain túl élő magyarság szabadon ápolhassa anyanyelvét, megőrizze és gazdagítsa kultúráját, nemzetisége miatt ne érje semmiféle megkülönböztetés a tá sadalomban és személyes boldogulásában.

Nem csupán magyar-román viszonyról van szó, hiszen a trianoni, majd a párizsi békeszerződés Románia számára konkrétan rögzíti az odacsatolt területen élő nemzetiségekkel kapcsolatos állami kötelezettségeket, a teljes egyenjogúság biztosítását. Továbbá, az Egyesült Nemzetek Közgyűlése által 1948. december 10-én kihirdetett Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata előirja minden ember jogának és szabadságának tiszteletben tartását tekintet nélkül a fajta, a nem, a nyelv, a vallás, a nemzeti vagy társadalmi eredet, a politikai vélemény stb. különbözőségére. Az 1975-ben aláírt, történelmi jelentőségű helsinki záróokmány pedig az államok közötti kapcsolatok egyik alapvető elveként rögzíti a nemzetiségi jogok tiszt életben tartását, megfogalmazza a kisebbségek nemzeti boldogulásának maradéktalan biztosítását. Románia mindkét nemzetközi dokumentum részese.

I- Csak éppen más dolog egy dokumentum a'áírása és más a tiszteletben tartása...-A királyi Románia már 1945 előtt is súlyosan megsértette a trianoni békeszerződés kapcsán vállalt kötelezettségeket, majd egy viszonylag konszolidált időszakot követően, az 1960-as évek elejétől kezdődően a román hatóságok mind leplezetlenebb módon léptek fel a magyar, a német, a délszláv és más nemzeti kisebbségek anyanyelvének, kultúrájának elsorvasztása, társadalmi fejlődésük korlátozása jegyében. Korlátozzák a nemzetiségek kapcsolattartását az anyanemzettel, a rokoni érintkezéseket, megakadályozzák, hogy Magyarországról bármiféle kulturális alkotás, sajtótermék bejusson az országba. Mind ez ideig elzárkóztak a magyar kormány által a nemzetiségi-kulturális kapcsolatok ápolására tett konkrét javaslatoknak még a tárgyalása elől is. Az úgynevezett településrendezési program közvetett célja pedig megsemmisíteni a nemzetiségek létalapját, házaik, templomaik, temetőik lerombolásával végérvényessé tenni a románságba való erőszakos beolvasztásukat.

4