Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-11-18 / 22. szám
KÖNYV EGY FURCSA KATONÁRÓL HAMVAS BÉLA ESSZÉI Hadik András szobra a budai várban... ... és egykorú arcképe Induljunk el Budán a Mátyás-templomtól, és haladjunk egyenesen a Vérmező felé. Balra nézve nemsokára egy gyönyörű lovas szobrot pillanthatunk meg, az ország talán legszebb katonaemlékművét. A szobor mellett naponta sok ezren elmennek, valószínű azonban, hogy közülük sajnálatosan kevesen tudják’ ki ül a bronzparipa nyergében. A lovas gróf futaki Hadik András tábornagy, a legmagasabb rangra jutott magyar katona, ezenkívül pedig talán az egyik legsikeresebb is. Mária Terézia 1774-ben nevezte ki rendjének nagykeresztesét az Udvari Haditanács elnökévé, és az is maradt egészen 1790-ben bekövetkezett haláláig. Egyébként hosszú élete nyolcvan évéből ötvennyolcat töltött egyenruhában... Gyarapítsuk azonban tovább szobrászati ismereteinket. Bécsben, Mária Terézia hatalmas szobra hátoldalán ott látható Hadik András féldomborművű képmása, sőt az egykori császárvárosban Hadik-Gasse is létezik. Hadikot mi jószerivel elfelejtettük, a németek pedig gondosan igyekeztek elfelejteni, amit meg lehet érteni. Ő volt ugyanis az a magyar huszártiszt, aki 230 évvel ezelőtt, 1757 októberében, Nagy Frigyes háta mögött tönkreverte a nagy katona székvárosának helyőrségét és sok százezer tallérnyi hadisarccal távozva mesteri ügyességgel kibújt az őt üldöző poroszok túlerejének gyűrűjéből. Hálás királynője ezután ékítette fel a kor legmagasabb katonai kitüntetésével, a Mária Terézia Rend nagy keresztjével. Ki volt tehát és honnan jött Hadik András, akinek - ezt már most bocsássuk előre - a magyarság szempontjából nem ez volt a legfontosabb tette? 1710. október 16-án született egy császárhű, Pálfy János alatt szolgáló, magyar huszárkapitány fiaként. Nagyapja azonban még Thököly zászlótartója volt, felmenői pedig evangélikus lelkészek, akiket nagyon kemény módszerekkel térítettek vissza a katolikus hitre: a pozsonyi várbörtönben. Hadikot a jezsuitáknál neveltette apja, majd joggyakomok lett, és csak 22 éves korában került végleges pályájára, mint a Dessewffy-huszárok zászlósa. Hosszú élete során verekedett a törökök ellen, részt vett a 7 éves háborúban, Hollandiában pedig Bergen op Zoom várának ostromzárát vezette. Utóbbit olyan sikerrel, hogy kicsalogatta bástyái közül magát a várparancsnokot, és el is fogta. Ezen akkoriban fél Európa nevetett, épp úgy, mint a huszáros berlini kalandon is. Volt hadtest- és hadseregparancsnok, összesen 24 hadjáratban vett részt. Legmaradandóbb tette azonban kétségtelenül a hazájukból menekülni kényszerült székelyek bukovinai letelepítése volt. (A bukovinai székelyeket nem szabad összetéveszteni az évszázadok óta a Kárpátok gerincén túl élő csángókkal. Ők már nincsenek ott, a II. világháború viharai után, Bácska érintésével, legnagyobb részük Tolna megyében talált végleges otthont.) Aligha tévedünk, hogy ez első, nagyobb tömegeket megmozgató, magyar emigrációra 1763-ban került sor. Ekkor Buccow tábornok kényszersorozásai elől 300 székely család menekült Csíkországból Moldvába. Őket követték egy évvel később a madéfalvi veszedelem után távozott ezrek. A madéfalvi mészárlást követően Mária Terézia a színmagyar Hadikot küldte Erdély megbékítésére, amit ő mint főhadparancsnok meg is tett. Békésen, civilizált eszközökkel. A menekültek sorsa azonban nem hagyta nyugodni, és amikor 1775-ben sor került Bukovina megszállására, korán latolgatni kezdte annak betelepítését. Erre - az ő javaslatára - II. József idején került végérvényesen sor, amikor a korábbi Fogadjisten és Istensegíts után nagy tervszerűséggel megalapították Hadikfalvát és Józseffalvát, majd 1786-ban Andrásfalvát is. Ez volt történelmünk első modern telepítési akciója, típusházakkal, adókedvezménnyel, hitelekkel, gazdasági eszközökkel nyújtott segítséggel. Hadik András nevét a II. világháborúig a községnevek őrizték, emléke azonban ma is elevenen él a magyarországi székelység körében, tehát elsősorban Tolna megyében. Tegyük hozzá mindehhez, hogy az agg tábornagy szép könyvtárat, numizmatikai gyűjteményt hagyott utódaira. Pártolta a magyar irodalmat, kitűnően beszélt latinul, németül franciául, szerbül és törökül. Szerette a zenét, jóban volt Mozarttal, otthonában rendszeresen muzsikáltak. Udvarias volt, halk szavú és előzékeny. Ritkán nevetett. Furcsa katona volt... ORDAS IVÁN * Cikkünk szerzőjének könyve - Hadik András - a királynő „tábornagya” címmel - a Móra Kiadónál jelent meg. Három esztendeje jelent meg Hamvas Béla évtizedeken át kéziratban rejtőző regénye, a Karnevál. Ez az izgalmas és sikeres könyv hívta fel a figyelmet a szinte elfelejtett író és gondolkodó műveire. Hamvas nevét hiába keressük a budapesti lexikonokban, mostohán bánt vele a honi irodalomtörténet. Hamvasról hosszú évtizedeken keresztül alig vett tudomást kulturális életünk, csupán híveinek szűkebb köre tartotta fenn emlékét és szorgalmazta befogadását. Úgy tetszik, az idő ennek a recepciónak dolgozott, mostanában ugyanis Hamvas Bélának három kötete is napvilágot látott: a Vigilia-könyvek sorozatában a Silentium - Titkos jegyzőkönyv - Unicornis, a pécsi Pannónia Könyvek között a Szellem és egzisztencia, végül a budapesti bölcsészkar Tartóshullám című kiadványsorozatában a Hamvas Béla 33 esszéje című kötet. Mind a három válogatás nagyrészt olyan írásokat közöl, amelyek alig ismert régi folyóiratokban, netán kéziratban várták, hogy egyszer a nyilvánosság elé kerüljenek. Hamvas Béla esszéi annak az irodalmi áramlatnak a sodrában születtek, amelyet az úgynevezett „esszéíró nemzedék” indított el a két világháború között. Ennek a „nemzedéknek” a képviselői - a többi között Halász Gábor, Szerb Antal, Cs. Szabó László, Kerényi Károly, Németh László és persze Hamvas Béla - megrendülve tapasztalták az első világháború utáni Európára köszöntő általános szellemi válság következményeit. Jól tudták, hogy a két háború között élnek, s a politikában érvényesülő erőszak lerombolhatja azokat a kulturális és erkölcsi értékeket, amelyeket hosszú évszázadok európai fejlődése hozott létre. Az eszszéműfajt ezért a nyilvános tájékozódás keretének tekintették, arra törekedve, hogy ennek a személyes természetű, képlékeny műfajnak a segítségével jelöljék meg a válságból kivezető utakat. Az európai kultúra nyomasztó válságát érzékelte Hamvas Béla is, midőn a 19. századi „válságfilozófia” - elsősorban Nietzsche és Kierkegaard eszméi - nyomán felrajzolta olvasóinak a korabeli Európa szellemi állapotát. A társadalom és a kultúra válságát azzal magyarázta, hogy az európai ember, általában az újkori európai gondolkodás normáihoz igazodó emberiség, elveszítette a létezés teljességének ismeretét, s elhomályosult előtte a lét eredeti értelme, amelynek a történelem hajnalán még birtokában volt. A kor romboló szellemi válságával szemben az ősi kultúrákban, mítoszokban és vallásokban kereste az emberi lét magyarázatát, érdeklődése ezért fordult a keleti filozófiákhoz és mítoszokhoz, ősi indiai, kínai, tibeti tanításokhoz, az ógörög bölcselethez, a keresztény középkor misztikájához. Az ősi tradícióra akarta felhívni a figyelmet, az „aranykori” hagyományban találta meg azt a „scientia sacrá”-t, amely a létezés végső értelmét tárja fel. Kevesen ismerték nálunk oly behatóan ezt az ősi hagyományt, mint Hamvas Béla: esszéiben hatalmas bölcseleti és vallástörténeti műveltség ölt formát. Ugyanakkor valami személyes bölcsesség is: a tudás derűje, amely tanulmányainak kifejezésmódját is átszövi. írói sorsa nem alakult szerencsésen, különösen élete második felében nélkülözte a nyugalmas alkotó munka körülményeit. Ennek ellenére eredeti életművet hozott létre, és ebben az életműben a tudás biztonsága és a költészet alkotó ereje találkozik. POMOGÁTS BÉLA 28