Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-11-18 / 22. szám
zasztó „kulcsra kész” felépítésére és bizonyos dunakiliti munkálatok elvégzésére. A magyar fél árammal fizet, 1996-tól, húsz éven keresztül. Ekkorra már a dunakiliti-bősi építkezés előrehaladott állapotba jutott, ám Nagymarosnál ez idő tájt, 1987-ben gyorsultak fel a munkálatok. Az ellenzők tábora azonban csak 1988 tavaszán-nyarán juthatott szélesebb nyilvánossághoz, májusban az osztrák nagykövetség előtt, a kora őszön a Parlamentnél szervezett tüntetést a Duna Kör, a Nagymaros Bizottság, a Bajcsy-Zsilinszky Társaság kömyzetvédő csoportja, s a parlamenti döntés előtt egykét hónappal a nyomtatott sajtóban, a televízióban, a rádióban is teret kaphattak a hivatalos mellett az azt élesen bíráló vélemények. Meghívták Lipták Bélát, aki a nyugati magyarság körében mozgósít a vízlépcső ellen, s neki ugyancsak „nagy sajtója” volt. A Parlament úgy határozott, beszámoltatja a kormányt a vízlépcsőépítés állásáról. Az őszi ülésszakig akadémiai ad hoc bizottság vizsgálta a nagymarosi építkezés leállításának várható következményeit, a képviselőkjlz építkezéseken és Ausztriában tájékozódtak, s persze az ellentábor sem maradt tétlen, leveleket, petíciókat írt, képviselőket hívtak meg rendezvényeikre, egyebek között A dunai duzzasztógátak című nemzetközi konferenciára, szeptember első napjaiban. Kell-e, s ha igen, miért? A részletek firtatása előtt természetesen az érdeklődő állampolgár is ezt a kérdést teszi fel elsőként a hatalmas beruházással kapcsolatban. Kindler József közgazdász, egyetemi tanár - úgy egy hónappal az Országgyűlés őszi ülésszaka előtt - e kérdést feszegetve a megfelelő költség-haszon elemzést hiányolta vitacikkében, miszerint a döntés-előkészítés szakaszában nem vizsgálták kellő szigorral, „vajon a beruházás jelenleg minimálisan 54 milliárd forintos összege a lehető legjobb, azaz optimális befektetés-e az összes lehetséges befektetési alternatíva között”. Az adott időszakban - a hatvanas-hetvenes években - mint a vízlépcső krónikásai nem egy helyen leírják - előbb a nagy ár- és belvízkárok, majd az egymást követő két olajárrobbanás sürgette a döntést. Ám általánosabb érvek is vannak az építéspártiak tarsolyában: vétek volna kihasználatlanul hagyni - mondják - a Duna energiáját, ami tiszta energia, nem szennyezi a környezetet; hagyományos folyószabályozással, kotrással nem tehető a Nemzetközi Duna Bizottság normáinak megfelelően hajózhatóvá a Duna; a vízlépcsőrendszer megépítésével még biztosabb lesz az árvízvédelem. S bár mindez valóban nagyon sokba kerül, s kellene a pénz - ismerik el - sok egyéb, már ma sürgető feladatra is, hosszú távon a „változó Dunatáj” jót hoz utódainknak. A kell, nem kell kérdés persze több vitapontra tagolódik, melyek egyenként is nagy horderejűek; kárositja-e a vízlépcső a környezetet, mi lesz a szigetközi élővilággal, tovább szennyeződik-e a Duna, szennyeződnek-e a vízkészletek (talajvíz, karsztvíz), ipari tájjá lesz-e Visegrád-Nagymaros, kell-e most energetikai beruházás, s ha igen, ilyen formábane, fontos-e számunkra a 3,5 méteres merülési mélységet biztosító hajóút* jó-e az osztrákokkal kötött szerződés, megszűnik-e 30 kilométeren a Duna határfolyó jellege. S az építkezés előrehaladtával legélesebben felvetődő téma: a csúcsra járatási üzemmód gondolatának elvetése, s ezzel Nagymaros elhagyása, avagy az eredeti alapelképzelések megvalósítása, vagyis: csúcsra járatás és Nagymaros. Aligha vállalkozhatunk a vélemények pontról pontra való részletes ütköztetésére, a viták kimerítő ismertetésére. Kötetek kellenének ehhez. „A dunai duzzasztógátak” című nemzetközi konferencia felvetette például - összhangban az alternatív Nobel-díjat nyert Duna Kör szakértőinek véleményével -, hogy a Duna oldalcsatornába terelése következtében a jelenlegi kedvező és hatékony természetes parti szűrésű rendszer megszűnik, és a nagymarosi duzzasztás miatt a dunántúli karsztvizek is szennyeződhetnek. Talajvízsüllyedéstől tartanak a Szigetközben, veszélyeztetve látják az ottani élővilág létfeltételeit. Az építők ugyanakkor határozottan állítják: mindettől nem kell félni, a talajvízszint jól kézben tartható a szigetközi mellékágak szabályozott vízpótlásával, ígérik, hogy az öreg Duna vízszintjét az ökológiai kivánalmaknak és a határfolyójelleg megtartásának megfelelően állítják be (a 30 kilométeres, főággá előlépő, csehszlovák területen haladó üzemvízcsatorna felerészt magyar tulajdon), nem látják veszélyeztetve a parti szűrésű vízkészleteket, és inkább tisztább, de semmiképpen sem szennyezettebb Duna-vizet várnak. ígérik: elkészül a megfelelő szennyvíztisztító kapacitás (Győr, Oroszlány, Esztergom, Tatabánya), ami előtt nem járatják csúcsra a bősi erőművet. Mi, mennyi? A legtöbb - alig kivédhetőnek tartott - káros hatás az ellenkezők szerint abból adódik, hogy a vízlépcsőrendszert csúcsra járatják és az egész mű sík vidéken épül. Felvetik - s ezt nem tagadják az építők sem hogy ilyen méretű üzemvízcsatornás duzzasztást még sehol sem végeztek. Az ellenzők is, a pártolók is emlegetnek olyan sík vidéki erőműveket, melyek a saját igazukat támasztják alá. Az építők arra hivatkoznak, hogy a rossz tapasztalat is tapasztalat a számukra, melyek alapján a várható negatív hatások legtöbbjét nagy biztonsággal kiküszöbölhetik. A nagy tapasztalat miatt tartják ideális partnernek az osztrák építőcéget, amely - mint hangsúlyozzák - a legkorszerűbb technikát építi be Nagymarosnál. A greifensteini erőmű és duzzasztó elsősorban a munka minősége szempontjából volt referencia az oda is ellátogató magyar képviselők számára. S bár nincs két egyforma Duna-szakasz, a természet 17
