Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-11-18 / 22. szám
A A magyar ember következő lényeges tulajdonsága szerintem az, hogy programnak tekinti nemzeti hovatartozását. És ez is markánsan ölt testet a mi kisebbségi életünkben. Idéznék is egy példát. Bíró Andor barátom Szovjetunió-szerte híres ember, az ország egyik legsikeresebb kolhozának, a tiszapéterfalvi Határőrnek az elnöke, a szocialista munka hőse, a köztársaság Legfelső Tanácsának képviselője. Igen mélyről hozta fel, változtatta elnökségének három évtizede alatt sokszoros milliomossá a gazdaságot, biztosította községeinek a városokéval vetélkedő, sőt részben azt megelőző kulturális életet, közműhálózatot, szolgáltatást. És sok éves kemény munkájának, álmatlan éjszakáinak a rugója - saját bevallása szerint - ez volt: „Meg akartam mutatni az egész országnak, hogy mire képes a magyar ember.” Sokan vannak még nálunk, akik ugyanígy „megmutatták” különböző területeken, de ennek az írásnak most nem a nevek felsorolása a célja. És hányán vannak a világ különböző országaiban magyar tudósok, művészek - a huszadik századi egyetemes emberi kultúra büszkeségei -, akik ugyancsak „megmutatták”. (Gondoljunk csak a három magyar tudós meghatározó szerepére a második világháború alatti amerikai atomkutatásokban!) És az anyaországnak is egyre fontosabb kiviteli cikkévé válik a szellemi export, azoknak a fiainak a teljesítménye, akik az egész világnak „megmutatják”. Nem azt vagy nem csupán azt, hogy ők maguk mire képesek. Hogy mire képes a nemzet, amelyből vétettek. Mély meggyőződésem, hogy ezek az emberek programként fogják föl a magyarságukat, és nekünk, a nemzet összességének egyik legfőbb reményünk lehet ma: hogy azoknak a törekvései, akik „megmutatják”, összeállnak egy olyan monumentális egésszé, mikor majd az együtt vett magyarság és e nép hazája „mutathatja meg”. A huszadik századi magyarnak csak két jellegzetes, de fontos tulajdonságát igyekeztem körvonalazni, s ezzel el is érkeztem a kérdőív első mondatához, Veres Péter szállóigévé vált kérdéséhez: „Mit ér az ember, ha magyar?” És iménti okfejtésemen még egyszer végigtekintve, csak az ő szavaival felelhetek: „Annyit, amennyit megvalósít önmagából. Annyit, amennyit becsületben, bátorságban, okosságban, emberségben adni tud a világnak.” Magyarságunk: mély emberi élmény és program. S ha tovább munkáljuk magunkban ezt a szemléletet, ezt a törekvést, hiszem, hogy pozitív választ tudunk adni Németh Lászlónak az iménti verespéteri gondolatokkal rímelő problémafölvetésére is: az európai nemzetek közt kisebbségben élő „magyarság előtt egy választás van: meghalni vagy kovász népnek lenni!” (Összeállításunk folytatása a következő szántban) t közelmúltban több külföldi vendéget volt alkalmam szép hazánkban, gyönyörű fővárosunkban kalauzolni. Akadt köztük olyan is, aki először járt nálunk és olyan is, aki több évtizedes távoliét után az idén szánta rá magát első ízben, hogy hazatér. Én pedig - mint jó idegenvezetőhöz illik - azon voltam, hogy látogatóim Magyarország szebbik arcát lássák. A hatás nem is maradt el: csak ámultakbámultak, mennyi szép táj, bájos, hangulatos kisváros található nálunk. No, és Budapest! Micsoda élmény délelőtt átnézni Pestről Budára, a délutáni vagy az esti órákban pedig letekinteni a budai hegyekből Pestre. Bevallom, sokszor még nekem is elállt a lélegzetem a látványtól. Vendégeimet valósággal elbűvölte Magyarország. Magyarország - madártávlatból. Most így utólag elárulom, hogy számomra nem volt igazán felhőtlen és vidám az együtt töltött idő. S ez nem a vendégeim bűne... Az idegenvezetés pár napja alatt ugyanis gyakran kerültem olyan helyzetbe, amikor süketnek, vaknak, vagy egyszerűen bugyutának kellett tettetném magam. Hogy miért? Autózzunk fel a budai hegyekbe. Előznénk az előttünk haladó autóbuszt, a menetrendszerinti városi járatot, de egyik kanyar a másik után. Aztán egy nagyobb emelkedő és a busz okádni kezdi a füstöt, le kell mögötte jócskán maradnunk, ha látni akarunk az útból valamit. A mellettem ülő New York-i úr megszólal:- De hát ez a busz teljesen tönkrement. Nem értem, miért nem áll meg!- Ugyan dehogy! - nyugtatom. - Nincs ennek semmi baja. Megteszi ezt az utat ma még jó néhányszor.- Miből gondolja?- Olvastam az újságban. Onnan tudom, hogy a buszokat rendszeresen ellenőrzik, figyelik, mennyire szennyezik a levegőt. A műszerek tanúsága szerint a pesti buszok nem füstölnek, vagy ha mégis, akkor az a sűrű, sötét füstfelhő, amelyet kibocsátanak mint ez az előttünk járó is, nem káros az egészségre. Hangulatos kisvendéglő kerthelyisége. A négytagú cigányzenekar ugyancsak kitesz magáért. Igaz, az asztalterítő pecsétes, de amíg vendégem a mosdót felkeresi, addig ügyesen átrendezem a terítéket: a hamutartót az egyik foltra teszem, a másikra a kenyérkosarat ... De már érkezik is a vendég, kezéről csöpög a víz.- Szólni kellene valakinek, elfelejtettek a mosdóba szappant és törülközőt tenni.- Ó, bocsánat - mondom „valaki” helyett.- Semmi baj. Bizonyára csak feledékenység...- Persze, persze - bólogatok, és közben azon töröm a fejem, hogyan magyarázzam el, hogy nálunk nem feledékenységről, hanem valami másról van szó. Örüljön a kedves vendég, ha a leves meleg, a sör hideg, zene szól, és elégedjen meg azzal, ha le lehet húzni a vécét és a kézmosáshoz csurrancseppen a csapból egy kis hidegvíz. Az erdei sétaút felett összehajolnak az évszázados fák, a természet nyugalmát semmi sem zavarja, csupán a madarak csicsergése, tücskök ciripelése hallatszik. Természetvé-14
