Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-10-21 / 20. szám
Legenda az ezerarcú városról Emlékszel? Már hogyne emlékeznél! Hiszen velünk történt. Találkoztunk is valahol, az utcákon csatangolva, együtt mentünk egy darabig, vagy éppen elkerültük egymást. Közben pedig, mint száraz homok a zivatar óriáscseppjeit, tekintetünk felitta a látványt. Akár egy eleven múzeumból, úgy sétálnak most elő eszmélésünk rejtett raktáraiból a képek, s mindaz, amit önmagunkról, a világról megtanultunk, hogy elfelejtsük. Tegnapi arcunk néz vissza ránk a tükörből. Érzünk is valami meghatódottságot, ok nélküli jókedv villámai cikáznak körülöttünk, hasogatják hétköznapjaink kulisszáit. Állunk a színpadon, a legközépen, súgóra sincs szükségünk, jól tudjuk, mi következik. Emlékszel? Ahogy óvatosan belegázoltunk az árok vizébe, eső után a nagy tócsába az udvaron. Kőbányán a zavaros tavacskába, a Rákos szürke, békalencsés sodrát próbálgattuk, klórszagú medencékben tapostuk, félig fuldokolva, a zöld hullámokat? Klottgatyában voltunk, testünkre tapadó fehér alsóban, s aki fecskében pompázott, úgy viselkedett, mintha csokornyakkendő és szmoking volna rajta. Parkettáncos a fényes bálteremben. Emlékszel? Az öregekre, akik kint ültek a házak előtt, sámlin, pádon, széken, párnával kiigazított felfordított vödrön, kapuvető kövön, csontos sarkukon egyensúlyozva? Rájuk se néztünk. Rohantunk a görbe köveken. Előttünk az élet! Sohase kérdeztük meg tőlük, igaz-e? Kása úr! A kispesti borbély. Onnan a Petőfiből, ahová jártam, majd mindenki őt kereste fel, a nyári csikófrizura ügyében. Nem ért le a lábam a földig. Bőrszaga volt a széknek, borotvaszappanszaga Kása úr kövérkés kezének, illatos púderszaga a levegőnek, amivel finoman elkeveredett az olajjal kezelt, vízzel fellocsolt száraz deszkapadló mással össze nem téveszthető kipárolgása. Kása úr akkor már nagyon öreg ember volt, közel járt az ötvenhez. Van-e most olyan jól bejáratott üzletünk, mint volt akkor Kása úrnak? A jégláda ott volt, ahol a padlásajtó is nyílt: az üvegezett verandán. Hasa bádoggal bélelve, oldalán csap, hogy kifolyhasson rajta a lassan olvadó tábla maradéka. Ha a jeges végigkiabálta az utcát, szaladni kellett a nagykapuhoz, kinyitni a nagy kulccsal, anyám közben előkereste a pénztárcát, s ő is szaladt, zsákdarab pihent az opálos fényű tömbök alatt, a vidám fuvaros vállán, kis csákányával hármat is hetykén összefogott, s szaladt ő is. Apró fehér szilánkok mutatták, merre ment. De csak néhány percig: felszívta a nap a nyomokat. Utoljára a pincében volt búvóhelye a fatestű, bádoglelkű szekrénynek, ott töltötte élete alkonyát. Holmi zöldséget tartottunk benne, s nem járt már mifelénk a jeges. De a szódás országlása tartott akkor még javában. Sokáig nem értettük, mit hallott félre beszélni tanuló kishúgom: likvidást emlegetett. De rájöttünk: szikvizest kiáltott az utcán a harsány hang. Szódáááás, szikvizes - ordította, s közben csengetett. A rekeszekben finoman kocogtak a teli s az üres üvegek. Előbbiek éretten, mély hangfekvésben, utóbbiak ércesen és cizelláltan. A kalauz pedig fütyült. Hoszszú, zsinóros sípja volt, nyakában bőrtáska, annak oldalán, mint huszárnak a kard, a lyukasztó. A füttyös kalauz már az új idők hőse. Egész szerelvényt indított, míg süvölvénykorunkban - hi-20
