Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-09-23 / 18. szám
Arcok egy érettségi találkozóról Vannak nagy múltú alma materek, amelyek ifjú generációk sokaságát röptetik át a felnőtt világba, és vannak gyorsan ellobbanó üstökössorsúak. Utóbbiak közé tartozik a „II. kér. m. kir. állami Mátyás Király Gimnázium" is, amelyről első igazgatója, Teveli Mihály azt mondta, hogy ennek az iskolának nincs múltja, de van jövője. A jövőre azonban csak rövid huszonkilenc esztendő adatott a hazai nevelés történetében. Az iskolát 1919 őszén alapították, amolyan szükségmegoldásként, miután egyrészt el kellett helyezni, megélhetéshez juttatni az elcsatolt területekről menekült tanárok egy csoportját, másrészt el kellett tüntetni az ismert iskolák nyilvánossága elől azokat, akik liberális felfogásuk miatt a tanügyi kormányzat korlátozásaiba ütköztek, „megperzselődtek a forradalmak alatt". A véletlenek és rögtönzések azonban kiváló eredményhez1 vezettek, mert keresve sem lehetett volna rátermettebb, felkészültebb tanári testületet összeállítani. A magas szintű oktatási és nevelési színvonal mellett mindvégig józan tolerancia és szellemi liberalizmus jellemezte az iskola légkörét. Az első ünnepélyes tanévnyitóra 1919. október 6-án, az aradi vértanúk emléknapján került sor, amikor az „Ők meghaltak a hazáért, mi élni tanítjuk erre az ifjúságot" - beköszöntővel látott hozzá a tanári kar az első, gondjára bízott évfolyamok oktatásához. Az 1919-20. tanévben a II. kerületi Érseki Katolikus Gimnázium - a Rákóczianum - négy tantermet bocsátott rendelkezésükre, a következő évben az Attila utcai állami főgimnázium fogadta be őket, mígnem a Jurányi utcai első világháborús barakk-kórház épülete után, 1932-ben az Ilona utcai egyetemi kát. reálgiumnáziumban kaptak helyet. Rövid időre felcsillant ugyan az önálló iskolaépítés reménye, de a háborús években erre már nem kerülhetett sor, utána pedig 1948-ban a gimnázium önállóságát is megszüntették és beolvasztották a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumba. Az az osztály, amely 1988. június 26-án tartotta ötvenéves érettségi találkozóját, az utolsó békeévben érettségizett. A találkozók elhatározták, hogy megalakítják az iskola öregdiákjainak körét. A legelső évfolyam 1924-ben, a legutolsó 1948-ban érettségizett, tehát huszonnégy év még élő tanúit kell felderíteniük. GÁL LEVENTE villamosmérnök (Magyarország)-Az iskola vagy a család befolyásolta-e önt a pályaválasztásban?- A nagyapám matematika-fizika szakos tanár volt, és tőle örököltem a reáltudományok iránti érdeklődést, amely aztán a gimnáziumban tudatosult bennem. Nagyon jó tanáraink voltak, például Tokody László, egyetemi magántanár, az ásványtan elismert európai tudósa. De ugyanezt elmondhatom a matematika-, a fizika- és a rajztanáromról is, akik olyan alapot adtak, amire később a műegyetemi évek alatt már lehetett építeni. Ezenkívül megtanultam a tanáraimtól a puritánságot és a humanitást. Ennek is nagy hasznát vettem később, 1944-ben és a következő időkben egyaránt. A műegyetem elvégzése után a svájci Brown-Boveri cég magyarországi leányvállalatához kerültem, ahol tervezőmérnökként dolgoztam. 1952-ben bevittek a Kohó- és Gépipari Minisztériumba. Nagyon viharos időszak volt ez, és nem csoda, ha az idők folyamán egy szép gyomorfekélyre sikerült szert tennem. 1964-ben megszűnt a minisztérium korábbi szervezete, és akkor átkerültem az újonnan alakult Villamosberendezés- és Készülék Művekhez, ahol a nagy berendezések exportjával, később a nyugati termelési együttműködések létrehozásával foglalkoztam. Innen a nyugat-németországi Frankfurtba küldtek egy közös vállalathoz, és egyidejűleg a magyar kereskedelmi kirendeltség szakértője is voltam. Azóta sem váltam meg a szakmától, hogy nyugdíjba vonultam, dolgozom az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottságnak, és egy düsseldorfi cégnek vagyok a műszaki tanácsadója.- Ön ma is elfoglalt ember. Miért vállalta az ötvenéves érettségi találkozó megszervezését?- Ahhoz a humánus gondolkodáshoz, amit az iskolában tanultam meg, hozzátartozik, hogy a barátságok ápolását életcélnak kell tekinteni. Amikor a negyvenéves találkozóra összejöttünk, sokan hiányoztak még a külföldön élők közül, és akkor elhatároztam, hogy megpróbálom őket felkutatni, ami az elmúlt tíz év alatt sikerült is. Mindenki örömmel vette, itthon és külföldön is ennek az ötvenéves találkozónak a gondolatát, és valóban szívet melengető érzés volt viszontlátnunk egymást ötven év után, és elbeszélgetnünk fiatalságunk régi emlékeiről.- Tudna ilyen diákköri emléket megemlíteni?- Amikor a gimnázium a Jurányi utca és az akkor Szegényház utca sarkán álló barakképületben működött, tornaterem hiányában a folyosón folyt a tornaóra. Ott állt egyetlen szál nyújtó, és azon kellett mindenkinek meglengetnie magát. Egy ilyen tornaóra alkalmával, „megnyílt az ég” és a palatetőn keresztül egy ijedt kéményseprő esett be és a nyújtón fennakadt. Mire a tanárunk felháborodottan elkiáltotta magát, hogy „Kérem, itt testnevelés óra folyik, tessék a helyiséget azonnal elhagyni!” BÁRDOS ARTHÚR újságíró, diplomata (USA)- Gondolom, nem lehetett egyszerű első generációs bevándorlóként bekerülnie az Egyesült Államok diplomáciai testületébe?- Ez nem külön akadály, ott nem kérdezik ugyanis, hogy ki mikor jött Amerikába. Az én esetemben nagyon természetesen történt, mivel a háború alatt az amerikai hadseregben szolgáltam. A háború kitörésekor az Atlanti-óceán közepén egy hajón éppen Amerika felé tartottam. Két napig visszatartottak Ellis Islandon, ellenőriztek, de további probléma a befogadásommal nem volt. Amikor Amerika is hadba lépett, önként jelentkeztem a hadseregbe, mivel úgy éreztem, az emberiség java azt kívánja, hogy az az oldal győzzön. Hamarosan a luxemburgi rádióhoz kerültem, majd amikor kellett valaki a bécsi amerikai rádió vezetésére, felvettek és azt hittem, hogy legfeljebb két évig maradok ebben a szolgálatban. Aztán tovább maradtam, és így lettem diplomata. Mindvégig kultúrattasé, sajtóattasé, kultúrtanácsos voltam.- Mint diplomata, hogy látja Magyarország jelenlegi nemzetközi helyzetét?- Nem vagyok magyarspecialista, ezért pontosan megítélni nem tudom, de mindig bíztam Magyarország jövőjében, mert ez egy tehetséges nép, amelyet szeretek is, mert ehhez tartozom. Részleteiben azonban nem tudom megítélni a helyzetet, ugyanis soha nem foglalkoztam magyar ügyekkel. Csak egyszer, két napig, amikor megkértek, hogy csatlakozzam a Szent Koronát visszahozó delegációhoz. Évek óta egyre kedvezőbb Magyarország megítélése a nyugati közvéleményben. A magyarokat mindig szerették Amerikában, akkor is, amikor a politikai különbségek nagyon élesek voltak.- Ön bizonyára figyelemmel kíséri, hogy Magyarországnak jelenleg van egy kellemetlen politikai problémája, amely a romániai magyar nemzetiség sorsával függ öszsze. Milyen megoldást lát erre?- Kívánom, hogy legyen megoldás, mert nekem is nagyon fáj az erdélyi magyarság helyzete. Hiszen tudom azt, hogy az erdélyi magyarok roppant nagy szerepet játszottak a magyar kultúra fejlődésében. Feltételezem, hogy Romániában is lesznek változások valamikor, és nem lehet érdeke egy országnak, hogy tönkretegye a területén lévő kultúrák egyikét. Mert például Amerika úgy emelkedett fel, hogy a területén élő különböző kultúrák megmaradhattak. KÁRPÁTI RUDOLF zenetörténész (Magyarország)- Hogy kezdődött a többszörös olimpiai és világbajnok kardívó pályája ?- A sportolói pályán az iskola adta az első ösztönzést. Csinády Pista bácsi, a tornatanárunk élénk sportéletet szervezett; tornában, atlétikában, vívásban és más sportágban is sportköri órákat tartott. Egyszer véletlenül betévedtem egy ilyen sportköri órán rendezett házi vívóversenyre, és holtversenyben megnyertem. Ezután az iskola elküldött tanulni a híres Santelli vívóiskolába. Közben a Nemzeti Zenedé után 1942-ben elvégeztem a Zeneakadémiát, és 1949-ben beiratkoztam a Pázmány Péter Tudományegyetem zene- és irodalomtörténet szakára. így egzisztenciálisan soha nem függtem a sporttól. Harmincnyolc éve dolgozom a honvéd tisztiház kulturális osztályán, és azóta is az a kereső foglalkozásom, ami a hobbim. A zenetörténet gyönyörű szakma, minden 12