Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-07-08 / 13. szám
• • • • SAJTOTUKOR Beszélgetés Borbánéi Gyulával - Riport az erdélyi menekültekről -Reform előtt a költségvetés ELETUNK \1S/FTI I YOIK \1 íyxs's „A kölcsönös szóértés jegyében” címmel Borbándi Gyulával, a müncheni Új Látóhatár szerkesztőjével közöl interjút a Szombathelyen megjelenő folyóirat. Az élet- és pályarajzi áttekintés után Borbándi Gyula egyebek között ezt mondotta az interjút készítő Alexa Károlynak magyarországi útjáról: Benyomásaim kedvezőek voltak. Olykor meghatott, hogy milyen kedvesen és előzékenyen fogadtak. Ugyanezt mondhatom új ismerőseimről is, akik éreztetni engedték, hogy mennyire örülnek látogatásomnak. Nem kis büszkeséggel és elégtétellel töltött el, hogy például a „Magyar népi mozgalom" című munkámat mily sokan ismerik. Azt is jólesett hallani, hogy irodalmi körökben mekkora tekintélynek és megbecsülésnek örvend az Új Látóhatár és a postai kézbesítési nehézségek ellenére milyen sok helyen ismerik. A magyar emigráció történetét feldolgozó nagyszabású munkáról - amelyet az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem jelentetett meg - Borbándi Gyula így vall az interjúban: „A magyar emigráció életrajza 1945-1985” című könyvet azért írtam meg, mert egyfelől küszöbön állott a negyvenötös nagy kiáramlás negyvenedik évfordulója, másfelől úgy láttam, befejezéséhez közeledett a politikai emigrációnak kulturális emigrációvá történő átalakulása. Az 1985-ös év nemcsak fontos évforduló volt, de egy folyamat érdekes állomását jelző idő is. Azt is észre kellett vennem, hogy a nyugati magyarok életében - legalábbis politikailag - nyugalmi periódus következik és ilyenkor nem felesleges az addig megtett útra való visszapillantás. A „szélárnyas”-nak nevezett magyarországi helyzet és a nemzetközi feszültség mind szembeszökőbb enyhülésének jelei szinte parancsolóan írták elő az emigrációs lét lehetőségeinek és további esélyeinek felülvizsgálatát. A beszélgetés végén a magyar emigráció jövőjéről sajátos véleményt fogalmaz meg az Új Látóhatár szerkesztője: Aligha vitatható, hogy a politikai emigráció mozgásköre szőkébbé vált. Nem szűnt meg, csak kisebb lett. Hozzátenném, hogy hála Istennek, miután - szerintem - a politikai emigráció célja: önmaga megszüntetése. Vagyis olyan hazai közviszonyok kialakulásának előmozdítása, hogy feleslegessé váljék. A magyarországi és általában a kelet-közép-európai helyzet érezhető javulása következtében kevesebb szükség van az emigráció korrigáló tevékenységére, mint volt harminc vagy húsz évvel ezelőtt. Feladata azonban nem szűnt meg és ha ezt úgy végzi el, hogy attól a magyar nép állapota nem romlik, hanem javul, a magyarság híre és tekintélye nem csökken, hanem gyarapszik, létjogosultsága megmarad. Ha a magyar emigránsok nem akarnak elszigetelődni a világban, és benne akarnak maradni a kor fő áramában, akkor a maguk szerény eszközeivel és lehetőségeivel az enyhülési folyamatot kellene erősiteniök, mert bebizonyosodott, hogy csak a két világ közötti szóértés, a feszültségek csökkenése és a kölcsönös bizalmatlanságok eloszlása kínálhat a magyar népnek is szabadabb, nyugodtabb és zavartalanabb jövőt. Es miután a politikai tevékenység lassan és folyamatosan szellemivé és kulturálissá alakul át, talán ez is megkönynyíti a kölcsönös megbékélést. Az emigráció nem lebecsülhető szellemi tőkét halmozott fel, közös érdek, hogy ez minél jobban kamatozzék. & TÜKÖR áJl A hazai sajtóban a közelmúltban számos riport jelent meg a Romániából Magyarországra települtekről. Napjainkig 5200 erdélyi menekült kért hivatalosan ideiglenes letelepedési engedélyt Magyarországon; számuk az év végére valószínűleg megduplázódik. Képes kulturális hetilapunkban Ónody Éva ír róluk, ezúttal nem magyarországi beilleszkedésük gondjait állítva a középpontba, hanem azokat az okokat, amelyek a szülőföld elhagyására kényszerítik őket. „A sajtó, a rádió, a tévé oly módon és mértékben fellázította ellenünk a tömegeket, hogy sokszor még a tettlegességtől sem riadnak vissza” - olvassuk „A menekülteké a szó” című írásban. „A Duna-csatomához vittek dolgozni, mint kiskatonát - mondja egy fiatalember. - Igen sok magyar pusztul ott el. Nem merek otthon maradni.” Egy román orvosnő így indokolja hazája elhagyását: „Nem létezhetsz, mint egyén, csak a tömeg alkotóelemeként vegetálhatsz. A végső lökést az adta, hogy egyik magyar kolléganőm asztalára több ezer lej hálapénzt csempésztek. Ezért lecsaptak rá, börtönbe hurcolták. Amikor viszontláttam a nőgyógyászati műtőasztalon, a professzorom azt mondta, hogy harmincéves praxisa alatt nőt így összetörve nem látott. Bár román vagyok, de sem lelkileg, sem szellemileg nem tartozom a Romániában fennálló rendszerhez.” A riportból megtudjuk, hogy akik Magyarországról továbbutaznak Nyugatra, azok otthon maradt hozzátartozóit békén hagyják, de akik nálunk maradnak, azok rokonaira válogatott megpróbáltatások várnak. A szekuritáté (román titkosrendőrség) ismeretei naprakészek, mert a menekültek között az ő hírszerzőik is jelen vannak. Ezért az erdélyi menekültekről szóló írások általában név nélkül szólaltatják meg a riportban szereplő személyeket. Egy szörnyű eset mégis hely és név megjelölésével olvasható: „A néptanítókat arra kényszerítik, hogy román nyelven tanítsanak a magyar osztályokban. Keresztély Júlia Nagylakon ezt megtagadta. Másnap a lakásán felakasztva találták.” A megrázó riport dr. Nagy László ügyvéd, a Bethlen Gábor Alapítvány jogi képviselője szavaival fejeződik be (ő a még tisztázatlan jogi kérdésekről szól az Új Tükör hasábjain): „A román himnusz első sora így hangzik: »Három színt ismerek a világon.« Én is ismerek három színt, de nemcsak azt a hármat. És főleg nem tett vakká ez a számomra legkedvesebb három szín. Mi európaiak vagyunk és azok is maradunk.” Tovább halogatni a költségvetés reformját nem lehet - állítja Békési László, pénzügyminiszterhelyettes. A következő néhány évben ugyanis a külső adósságállomány csökkentése érdekében a megtermelt nemzeti jövedelemnek egy részét nem használhatjuk fel itthon, de ennek a jövedelemkülönbségnek a megtakarítása ma sem a lakosságtól, sem a vállalati szférától nem várható, csak az államháztartástól. A költségvetési reform leglényegesebb elemei közé tartozik a kisebb jövedelemközpontosítás és vele együtt a támogatások csökkentése, azaz az állam újraelosztó szerepének visszaszorulása. Távlati célként tűzhetjük magunk elé, hogy a nemzeti jövedelemnek a költségvetésben központosított része ne haladja meg az 50 százalékot. A költségvetéssel kapcsolatos reformelképzelések szerint, az államnak a beruházások finanszírozásában való közvetlen részvétele mérséklődik. Emellett kívánatos, hogy minden pénz, amit az állam akár közvetlenül, akár hitelszervezetek közvetítésével beruházásokra akar fordítani, jelenjen meg a parlament elé vitt költségvetésben, tehát a gazdaság szerkezetét befolyásoló döntések az Országgyűlésben szülessenek. Ami a költségvetés és a lakosság kapcsolatát illeti, Békési László szerint átgondolt életszínvonalpolitika nélkül a költségvetési reform kivihetetlen. El kell dönteni, hogy a gazdasági növekedés érdekében a jövedelemelosztás inkább a munkából származó jövedelmeket részesítse előnyben a társadalmi juttatásokkal szemben vagy pedig - a politikai konfliktusok enyhítése végett - tompítsa a jövedelmi különbséget, ez esetben többet kell fordítani szociálpolitikára - a munkajövedelmek rovására. A költségvetési reform már rövid távon is azt ígéri, hogy a vállalatok jobbik részénél több pénz marad. A pénzügyminiszter-helyettes végezetül hangsúlyozta: a költségvetési reform a folyamatok átláthatóságát és társadalmi ellenőrzésének lehetőségét is kínálja. 21
